Nosztálgiázós túra a Szénásokon

2019. április 24. 19:56

Március közepén 20 fok fölé kúszott a hőmérséklet, és ezt nem lehetett kihasználatlanul hagyni. Ezúttal mintegy folytattam a februárban Piliscsabán befejezett túrát, és végigjártam a Piliscsaba – Hűvösvölgy Kéktúra-szakaszt.

Pontosabban végigjártuk, mert ezen a 22,4 kilométeres túrán velem tartott Zsuzsa, aki a székelykeresztúri iskolás éveimben volt osztálytársam, harmadik osztálytól hetedikig. Sok év után találkoztunk újra, így a Piliscsabára vonatozás és az azt követő, valamivel több, mint hét óra séta alatt volt idő feleleveníteni a kisiskolás emlékeket. Azt, hogy ötödik osztályban vonatoztunk utoljára együtt, amikor egy nyári táborba mentünk sokadmagunkkal az Olt völgyén található Păuşára, illetve azt, amikor túrázni voltunk az osztállyal a Tordai-hasadéknál.

A Tordai-hasadéknál tett kiránduláson volt először színes film a fényképezőgépemben, ami akkor egy Smena 8M volt.

Az esztergomi vonattal mentünk ki Piliscsabára, ahol el kellett sétálnunk a bélyegzős oszlophoz, hogy onnan kezdjük meg több, mint húsz kilométeres túrát. A Bajcsi-Zsilinszky úton jobbra térve átmentünk a vasút alatt, majd elhaladtunk a futballpálya mellett, ahol épp mérkőzés volt. A temető mellett rövid ideig murva váltotta az addigi szilárd járda felületet, majd újra betonon haladtunk a település végéig. De előtte még lefotóztuk a templomot, ami mellett szintén elvezet a kék jelzés. Szerencsére a fák itt még nem voltak kilevelezve, így nem takarták ki teljesen a fehér épületet.

Piliscsabát elhagyva egy elágazáshoz értünk, ahol a jobb oldali, sorompóval lezárt úton kellett tovább mennünk, majd rövidesen egy nyitott kapun beléptünk a Budai Tájvédelmi Körzetbe. Itt már az erdőben haladtunk tovább a Kőris-völgyben, majd nemsokára egy újabb kapun belül már a Szénások Európa Diplomás fokozottan védett területen folytattuk utunkat.

Rövidesen egy otthoni név ötlött a szemünkbe: Erzsébet-kút. Székelykeresztúrtól nem messze szintén található egy Erzsébet-kút nevű forrás, egy népszerű piknikező hely. Szűk baráti társaságommal minden május elsején ott sátorozunk, pontosabban a közelben, mert kicsit feljebb, a domboldalban van a „törzshelyünk”. A keresztúri Erzsébet-kúttal szemben, amely egy működő forrás, a piliscsabai kút fúrtnak tűnik. 2014-ben állították helyre, ránézésre kerekes kútnak mondanám, de nincs kerék, és a száját is rács takarja. Elemlámpával belevilágítottam, megcsillant valami víz benne, de nem lehet elérni, és az ihatóságáról sincs semmilyen információ.

A terület József nádor tulajdona volt a 19. század elején, így az erdő az ő nevét viseli. Egy erdészeti úton haladtunk tovább, itt már felfelé. Az út mentén rengeteg volt a hóvirág, többször is megálltunk fotózni. Valamivel feljebb, a Disznófő aljában farakások sorakoztak az út mellett, ez is jó fotó témának bizonyult.

A Disznófő szikláiból sajnos innen lentről semmit nem láttunk. Én voltam egyszer fent, szintén barátokkal túráztunk, akkor biciklikkel, Pilisszentivánról a Nagy-Szénáson, Nagykovácsin keresztül Budapestre. Azt az útvonalat nem tudom jó szívvel ajánlani, mert elég hosszan mély homokban kellett tolnunk a bicikliket. De Piliscsabáról, a kék jelzésen lehet biciklizni, egy ideig még kerékpáros jelzés is van, igaz a PB8 megkerüli a Nagy-Szénást. De a csúcs felé vezető út, majd ösvény nem jelent leküzdhetetlen akadályt. Néha biztos tolni kell majd, nem is feltétlenül a felsőbb részeken, nekünk is egy kidőlt fán egyensúlyozva kellett átjutnunk egy sárosabb szakaszon.

Már közeledtünk a Nagy-Szénáshoz, amikor egy idős pár jött szembe velünk. Nagykovácsi felé akartak menni, de a piros kereszt jelzésről rossz irányba fordultak a kék csíkon. Elmondtuk, mit mi tudtunk, hogy Nagykovácsi felé felfelé kell menni a Nagy-Szénásra, ha pedig itt tovább mennek, akkor végig lejtve Piliscsabára jutnak. Úgy döntöttek, hogy az utóbbit választják.

Folytattuk utunkat. A gerinc közelében megfogyatkoztak a fák, illetve megjelentek a fenyőfák, majd azok is eltűntek, amint felértünk a Nagy-Szénás csúcsára. A hegyen rengetegen voltak, a jó idő sokakat kicsalogatott a szabadba. Gyönyörűen sütött a nap, az idő tiszta volt, jó messze el lehetett látni, de eléggé fújt a szél. Egy kicsit lejjebb mentünk, és letelepedtünk a fűre pihenni és megenni a magunkkal hozott szendvicseket.

Az energiafeltöltés után tovább indultunk Budapest felé. Továbbra is sokan voltak a hegyen, ücsörögtek, kergetőztek, nézelődtek, papírsárkányokat sétáltattak az égen. Leereszkedtünk a volt Nagy-szénás turistaházhoz, pontosabban az emlékfalhoz, majd újra fenyők között haladtunk tovább Nagykovácsi felett. Elhagytuk a fokozottan védett területet, és elértük a legfelső házakat. A mellettük futó aszfaltozott úton folytattuk utunkat egy darabig, majd egy rövidke erdei kitérő után a Muflon Itatónál találtuk magunkat, ahol a 13-as szakasz második pecsétje is belekerült a füzetembe. Az itatóban kiegészítettük folyadék készletünket, és tovább indultunk.

Egy újabb hosszabb erdei szakasz következett, immár Remeteszőlős felett, a Remete-hegyen. Átvágtunk egy bokros sávon, ahol a villanyvezetékek miatt voltak kivágva a fák. Utána sziklássá változott a talaj, és meredeken ereszkedni kezdett az ösvény. Kimentünk a sziklaperemre, és gyönyörködtünk egy keveset a látványba. Innen már látszott Remeteszőlős, és a Remete-szurdoknak köszönhetően Máriaremete is. A szél továbbra is fújt.

Visszamásztunk az ösvényre, majd óvatosan lépkedve a köves oldalban, leereszkedtünk a szurdokba. A 13-as számú OKT túrának ez az a része, ami nem járható kerékpárral. Ha nem szeretnénk sokat kerülni, akkor a Muflon Itatónál kell letérni a kék jelzésről, leereszkedni Nagykovácsiba, áttekerni Remeteszőlősre, és a falu vége előtt, az Ördög-árok híd utáni Vénusz utcán lehet visszatérni a szurdokban haladó kék jelzésre.

A mederben lévő köveken könnyedén átkeltünk a patakon, a túloldalon pedig már széles, murvás út fogadott. Nem sokkal lejjebb újra átugortunk a túlpartra, és felkapaszkodtunk a Remete-barlanghoz. A barlangban, a bejárattól jobbra lévő fülke padlóján matracok hevertek, a plafonról pedig sziklamászók lógtak. Nem magyarok voltak, angolul beszéltek. Körbenéztünk a barlangban, megpróbáltunk fotókat is készíteni a félhomályban, a Zsuzsáé egészen tűrhető lett rólam.

Visszaereszkedtünk az útra, és rövidesen elhagytuk a szurdokot. Megérkeztünk Máriaremetére, ahol aztán a kis utcákban hol jobbra, hol balra fordulva (addig, hogy a végén már azt sem tudtuk merre van Budapest) a Máriaremetei Kegytemplomhoz visz a kék jelzés.

A templom után, hosszan haladva a házak között, jó ideig csak az épületekben gyönyörködhetünk, valamint rácsodálkozhatunk a parlagfűmentes utcára. A Zsíroshegyi út végén jobbra fordultunk, rövid ideig még a Nagyrét-út melletti járdán haladtunk, majd kiértünk a Nagy-rétre. A mai utolsó, pár száz méteres erdei szakasz következett, ahol egy akadálymentes tanösvény is kanyarog, továbbá találtunk egy "te bunkócska, te drága" emlékművet is.

Elég nehezen sikerült kisillabizálni a dalszöveget a kotta alatt.

Nemsokára feltűnt a fák között a Gyermekvasút depója, majd áthaladtunk a vasút alatti átjárón. Jobbra fordultunk, és a túra lezárásaként az állomás peronján lévő oszlop mellett belenyomtam a harmadik pecsétet is a füzetembe.