Ada vendége voltam

2021. július 17. 20:24

Az eddigi legkeményebb menet volt a Szeged-Ada szakasz. 71 kilométer, két határellenőrzéssel, fogadóbizottsággal, TV interjúval.

Feri és Judit segítségével sikerült hét után pár perccel elindulni a Horty Csónakháztól. Míg Feri segített vízre tenni a kajakot, Judit teát főzőtt és még le is hűtötte annyira, hogy meg tudjam inni. Igazán kedves embereket ismertem meg vendéglátóimban.

A Vízirendészet úszóművéhez közelítve láttam, hogy ketten már ott állnak, rám is szóltak, hogy menjek bátran. A helyet, amit kiszállásra jeleztek, nem tartottam biztonságosnak, úgy hogy maradtam a kajakban. A vízirendész megnézte, hogy minden kötelező elem megvan-e a hajón, bemondásra elfogadta azt is, hogy van fehér lámpám, igaz a csomagtartóban, mert eszem ágában sincs sötétben evezni. Már este kitöltöttem a kilépési papírt két példányban, de mint kiderült, három kell, illetve négy, mert nekem is kell egy, hogy a szerb oldalon lássák a pecsétet, amit a vámos tett rá. Tíz perc alatt meg is voltunk, csakhogy a harmadik szerv, a határrendész még mindig nem jelent meg. Úgy negyed óra után a vízirendész felhívta a határőrséget, ott az mondták, hogy fél nyolcra ment a kolléga. A kollégát felhívva pedig kiderült, hogy a téli kikötőbe ment. Valahol elakadt az infó, hogy a vízirendészetnél lesz a kiléptetés, ami azért is kínos, mert a vámosokat a Határőrség értesítette, nekik jó helyet mondtak. Újabb negyed óra múlva befutott a határrendész is, bediktálta telefonon a személyim adatait a központba, ahol kiléptettek, és mehettem is.

A fehér a Vízirendészet , oda tartok

Tizennégy kilométerre van a határ Szegedtől. Volt némi szembe szél ami lassított, de haladtam. Jó messziről láttam már a határőrség naszádját, amelyről a vízirendész tett említést. Hogy ott fog állni, menjek oda hozzuk, és szóljak, hogy már ki lettem léptetve. De elvileg a határőrség jelzi feléjük, hogy jönni fog egy kajak. Ehhez képest ők jöttek elém. “Túlsodródott, nem látta a határjelzést? Ez műveleti terület” – mondta a fiatal tiszt, amikor a hajó mellett megálltam. Dehogy sodródtam, elég határozottan ebbe az irányba evezek másfél órája – gondoltam magamban, de neki csak annyit mondtam, hogy már kiléptettek a kollégái, és azt mondták, hogy leadják az infót a hajónak. Na, ez is elkallódott valahol. Megnézte a személyimet, hüledezett egy sort az úticélomtól, és útnak engedett.

A következő feladat a Szerbiába való belépés volt, a kb tíz kilométerre lévő Kanizsán. Megtaláltam a stéget, de az nagy hajóknak jó. Megfordultam, és valamivel feljebb találtam egy deszkát, ami, gondolom, magamfajta sporteszközt használóknak volt odatéve. Felsétáltam a töltés mögötti épülethez, de zárva volt, és amúgy is elég kihaltnak tűnt. Felhívtam Józsit, a bezdáni segítőmet, ő azt mondta, hogy 24 órás szolgálat van, zörgessek hangosan. Zörgettem, de lehet, hogy túl hangosan, mert megjelent egy morcos rendőr. Mondtam, hogy belépnék. Mondta, hogy telefonáljak be Zentára, a kapitányságra, onnan majd felhívják, hogy léptessen be. És az orromra csukta az ajtót. Megint hívtam Józsit, aki beszélt a kapitánysággal, ők meg csak mondhattak valamit a rendőrnek, mert kisvártatva megint megjelent, és sokkal barátságosabb hangnemben és fejjem közölte, hogy jöjjek vissza 30-40 perc múlva, mert kb annyi, amíg Horgosról ideér a határőr.

Hogy ne feleslegesen ücsörögjek, elkészítettem az ebédemet, és közben felhívtam a Józsitól kapott telefonszámon egy magyar ügyintéző hölgyet a zentai kapitányságon, aki felírta az adataimat, és biztosított róla, hogy minden sínen van.

Miután megebédeltem, visszamentem az épülethez. Kisvártatva megérkezett a határőr. Őt beengedte a rendőr a klimatizált épületbe, én maradtam kint a harmincöt fokban. Kisvártatva aztán én is bemehettem. Odaadtam a személyimet, kérte a hajó papírjait. Mondom, ez egy sporteszköz, nincsenek neki. És mi az a papír a kezemben? A magyar kilépési papírom. Akkor adjam azt. Hova megyek? Mondom, Budapestre. Láttam az arcokon a zárlatot. Akkor nem a másik irányba kellene mennem? Ő ezt mégsem írhatja be. Elmagyarázom túrám útvonalát, de még mindig nagy a zavar. Végül megegyezünk abban, hogy a mai cél Ada, ez kerül be a rendszerbe. A rendőr megint próbálkozik, ezúttal a kajak regisztrációs száma kellene. Mondom nincs, de van egy név az orrán. Az is jó, de nem ért, úgy hogy elém tesz egy papírt, hogy írjam le. F.ORR. Szerintem végül ezt sem rögzítette. A határőr közben fellapozott egy regisztert, és beírta oda a személyim adatait. Láttam rajta, hogy tele van a hócipője, hogy ezért ide kellett autózzon Horgosról.

Még ebéd közben beszéltem Évával, az adai Pannon RTV riporterével, hogy ha kettőkor el tudok indulni, akkor talán nyolcra Adára érek. Azt mondta, hogy még belefér, többen várnak, kajakosok is lesznek, és még az Önkormányzattól is. Abba maradtunk, hogy egy órával az érkezésem előtt jelzek.

A következő pár órából talán csak a Zentán való áthaladásra emlékszem. Rengetegen voltak a parton, a vízben. Tartottam még egy pihenőt. Odáig az tartotta bennem a lelket, hogy van még egy doboz kólám, amit még a nagylaki benzinkútnál vettem, az utolsó szakaszra pedig adott némi plusz energiát.

Közben történt valami a telefonjaimmal. A szerb számon az internet nem ment, a magyaron pedig szerbül mondtak valamit, amit nyilván nem értettem, de nem tudtam telefonálni. Az pedig már Horgoson kiderült, hogy a telefonomban valamiért még össze is akad a két kártya, így hiába hívnak bármelyik számon, nem jelez bejövő hívást a telefon, csak azt jelzi, ha már a hívó feladta, hogy nem fogadtam a hívást. A lényeg, hogy akárhogy próbálkoztam, nem tudtam jelezni Évának, hogy egy órányira vagyok. Szerencsémre találkoztam egy magyar horgász bácsival, akinek elmondtam a problémámat, és az ő telefonjáról fel tudtam hívni a riportert.

Az első uszály

Már közel voltam, de nagyon a végét jártam, amikor feltűnt szemből Frici, az egyik, fogadásomra indult kajakos. Ez megadta a szükséges pluszt az utolsó pár száz méterre. Valamivel lejjebb csatlakozott hozzánk Tamás is, így hármasban érkeztünk meg a kemping feletti részre, ahol a TV-stáb, újságíró, Tóbiás József, az adai Önkormányzattól, Peti, akinél az utánpótlásomat hagytam, és még jó páran vártak. Nagyon megtisztelő, hogy ennyieket érdekel az expedícióm.

Kiszálltam a kajakból, Évától kaptam egy üveg kólát, ami nagyon jól esett, majd József fogadott község nevében szép szavakkal és egy ajándékcsomaggal. A TV interjúra már be kellett kapcsolni a reflektort, ránk sötétedett. Visszaszálltam a kajakba, és leeveztem mintegy száz métert a kempingig, ahol segítséggel partra tettük a kajakot, felvettük pár csomagolós vágógépet, majd páran, Éva, Attila a Magyar Szó újságírója, Peti és haverja átvonultunk a közeli Fausto étterembe vacsorázni.

A vacsora finom volt, és hatalmas adag, úgy hogy felét elcsomagoltattam reggelre. Az újságírók elköszöntek, mi Petiékkel pedig beszélgettünk egy ideig, valamint a szerb tudásuknak köszönhetően próbáltuk megtudni, mi történik a telefonommal. Nem tudom, hogy mikor jöttünk el az étteremből. Petiék visszakísértek a kempinghez, majd abba maradtunk, hogy nyolcra odajön, segíteni megoldani a szerb kártya problémát, ugyanis nem szeretnék tovább menni, hogy nincs internetem. Jócskán elmúlt éjfél, mire felhúztam a sátrat, lezuhanyoztam, és lefeküdtem.

JÓTÉKONYKODJUNK!

A KMTD Expedíció arra kéri követőit, hogy lehetőségeikhez mérten támogassák a Regőczi István Alapítványt, amely olyan árván maradt gyerekek megsegítésére jött létre, akik a koronavírus járványban vesztették el szüleiket. A szervezet az alábbi adatokkal fogadja az adományokat:

A kedvezményezett neve: Regőczi István Alapítvány a Koronavírus Árváiért
A kedvezményezett pénzforgalmi számlaszáma: 11705084-21448492
Az alapítvány adószáma: 19302599-1-14
A közlemény: saját név + „alapítvány támogatása (KMTD)”