Jézer-hegység - Păpușa-csúcs

2013. augusztus 20. 09:34

A fakitermelés miatt csalódást okozó Jézer-csúcs útvonal után a Păpușa-csúcsra vezető út helyrebillentette az egyensúlyt.

Az igazság az, hogy túránk második napját ellazsáltuk. Elindultunk a Bătrâna-csúcsra, de nem jutottunk fel. Hogy mi történt? Hát ez:

Persze azért előtte még belefért egy kis planking...

Csak azért szeretnék pár mondatot szentelni ennek a napnak, hogy segítsek megtalálni egy turistajelzést. Elég sok időnk eltelt azzal, hogy nem találtuk a Bătrâna-völgyből a Plaiul lui Pătru nyeregbe vezető ösvény elejét. A tárborhelytől az úton haladtunk felfelé, követtük a piros kört. A gond az, hogy ez egy körút, amely a romos Bătrâna menedékháznál elágazik. Nekünk a jobb oldalon (ha a patak irányát nézzük akkor bal) kellett nekivágnunk a hegynek, de nem találtuk a jelet. Továbbmentünk, fel-alá járkáltunk, átegyensúlyoztuk a patakban lévő köveken, végül hosszas keresgélés után meglett. Nagyjából a menedékházzal egy vonalban, ledőlt fákon keresztül át lehet jutni a patakon és onnan indul az egyébként nagyon meredek ösvény.

Szóval Păpușa-csúcs... A fárasztó második nap után igencsak megfogyatkozott a csúcsra tartó csapat, hiszen mindössze öten vágtunk neki az ösvénynek. Előtte autóztunk egy keveset: lerövitítendő a távolságot, a sátorhely és a Cuca-menedékház közti mintegy hat kilométert.

Érdekes a totemoszlop a háttérben az erősen nacionalista vonalat képviselő menedékházzal.

A menedékházat elhagyva az ösvény hamarosan az erdő közé vitt, és erőteljes emelkedőbe kezdett. Körülbelül egy óra alatt értünk ki az erdőből, amely itt szerencsére ép volt, nem voltak benne nyomai kitermelésnek.

Ezen a ponton kiderült, hogy ugyan továbbra is meredeken kell felfelé haladni, ám ezúttal a fák jótékony árnyéka nélkül. Az ösvény magas főben haladt felfelé, majdnem nyílegyenesen. Valamivel feljebb munkásokkal találkoztunk. Egy ló után kötve fa gerendákat hoztak le a gerinc irányából, és egy karám-féleséget eszkabáltak. Tőlük megtudtuk, hogy feljebb már nem találunk vizet. Kicsit visszább, a balra van egy ház, abban az irányban, az erdőben van forrás. Volt még vizünk, így továbbindultunk.

Visszanézve, középtől kicsit balra, a tisztás elején jöttünk ki az erdőből. Jobbra fent a távolban a Nagy-Jézer-csúcs.

2000 méter körül egy enyhébb lejtő következett. Balra tőlünk, kicsit távolabb egy karám, a környéken pár tehén és juhok. Egy földút is visszakanyarodott itt, az egyik gerincről a másikra. Négy juhászkutya jött felénk ugatva. Haladtunk tovább a csúcs felé, de hátrálva, a kutyák felé fordulva, mert ahogy hátat fordítottunk nekik, támadólag közeledtek. Kerestük a juhászt, ilyenkor vissza szokta hívni a kutyákat, ez most nem történt meg. Felfedeztük a távolban, az út mellett feküdt, valószínűleg aludt, de az is lehet, hogy részeg volt és aludt. Rajtunk egyik állapota sem segített. Hátráltunk tovább, próbáltuk nem provokálni a kutyákat, de csak nem hagyták abba az agressziót. Néha bottal, egy egy kővel kellett nekünk is támadólag fellépni, hogy távolabb zavarjuk. Elég sokáig tartott ez a veszélyes szakasz, de végül eltávolodtunk annyira a felségterületüktől, hogy eloldalogtak. Kicsit később pedig észrevettek egy utánunk érkező csoportot, és őket vették üldözőbe. A juhász közben nyugodtan aludt tovább.

Már nagyon vártuk, hogy felérjük a gerincre, hiszen onnan már látnunk kellett a Királykőt. Ez a harmadik órában történt meg, le is ültünk pihenni és gyönyörködni a látványba. Sajnos annak ellenére, hogy sütött a nap, a levegő sűrű volt, ami némiképp levont a látványból.

A Királykő vonulata a távolban

A gerincen balra fordultunk, és tovább haladtunk felfelé. Reméltük, hogy hamarosan felérünk a Păpușára, de amikor felértünk egy lentről csúcsnak látszó pontra, mindig újabb emelkedő jelent meg mögötte. Az ösvény végig füvön halad, itt már nem volt vészes az emelkedő, de még több, mint egy kilométert kellett mennünk, amíg valóban megérkeztünk a zászlóval jelölt, 2391 méter magas csúcsra.

A Pãpusa-csúcs. A háttérben a fellegek nem sok jót jelentettek.

Felértük. Elővettük a magunkkal hozott székely zászlót, és kitűztük a román mellé. Aztán készítettünk egy csoportképet.

Miközben ültünk a csúcson és gyönyörködtünk a tájban, leszállt mellénk egy postagalamb. Leszállt három méterre tőlünk, nézelődött egy keveset, majd felszállt, tett egy kört (újratervezés), és elrepült a Bătrâna-csúcs irányába. Utólag tudtuk meg, hogy aznap valóban volt egy verseny az országban. Mindenesetre egyedi élmény volt ilyen barátságos galambbal találkozni ilyen magasan.

A dörgések egyre közelebbről hallatszottak, pár esőcsepp is esett ránk, ezért gyorsan összeszedelőzködtünk és sietve elindultunk lefelé. Szerencsénkre a vihar mégsem felénk jött, így mérsékelhettük a tempót. A sziklásabb részen megpakoltam a zsebeimet kisebb-nagyobb kövekkel, ha netán megint összefutnánk a kutyákkal, de igyekeztük elkerülni őket, így a hegyoldalban egyenesen lefelé indultunk. Nem vettek észre, így háborítatlanul mehettünk lefelé. A nap továbbra is sütött, a vizünk már elfogyott, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem a munkások által említett forrást. Nem sikerült, nem találtam ösvényt, a ház felé pedig a magas fű tele volt ugyanolyan magas csalánnal. Egy kicsit lejjebb is próbálkoztam átjutni, de ott sem volt jobb a helyzet, így feladtam.

Némiképp megkönnyebbülést jelentett újra beérni az erdőbe, de a meredek ösvényen megint fájni kezdett a térdem. Óvatosan haladtunk, de tudtuk, hogy hamarosan lent leszünk. A hasunk időnként megkorrant, így értünk vissza az autóhoz. Tanakodtunk, hogy együnk a menedékháznál, vagy menjünk vissza a táborba. Odajött hozzánk egy nő, és beinvitált. Azt mondta van kaja, pia, amit szeretnénk. Mivel nem számítottunk arra, hogy a táborban kész vacsorával várnak a többiek, engedtünk a csábításnak. A csorba és a töltött káposzta is nagyon finom volt, megtudtuk, hogy a menedékházat üzemeltető házaspár télen Olaszországban szakácskodik. Itt hivatalosan nem, erre valószínűleg nincs engedélyük, mert a nő elmondta, a sörnek, az ásványvíznek megvan ára, az ételnek nincs, annyit adunk, amennyit jónak látunk.

Nem ez volt az egyetlen furcsaság a menedékházban. Azt már jövet láttuk, hogy a nemzeti színű festés erős nemzeti érzelmekről árulkodik , de arra nem számítottunk, hogy a bejárat felett egy jókora Ceaușescu-portré néz majd le ránk. Annyira meglepő volt, hogy egyikünknek sem jutott eszébe egy fotót készíteni róla.

Jóllakva ültünk vissza az autóba, és nem sokkal később már a többieknek meséltük a történteket.