Tévelygés a Mátrában

2017. augusztus 27. 23:03

Az előző estém a szokásos sátorállítás-mosás-teregetés-fürdés-vacsorakészítés programmal telt. Az Öko-Park Kempingben minderre kulturált körülmények állnak rendelkezésre, mindössze egy problémám volt, amivel más kempingekben is találkoztam: a mozgásérzékelős lámpa nem a legjobb ötlet a fürdőben. Mosás közben még kevésbé okoz gondot, hogy lépni kell párat és beinteni a mozgásérzékelőnek, de a zuhany alól az ember mégsem libeghet ki egy szál semmiben, hogy újra működésre bírja a lekapcsolódott világítást.

Az éjszaka nyugodtan telt, kipihentem keltem nem sokkal hét óra előtt. Mivel a kemping a település végében, a szűk völgyben nyúlik el az Eger-patak és a vasút között, nem reméltem sok napsütést, de a dél-keleti tengelynek köszönhetően ennek ellenére mégis találtam helyet a napelemeknek, és a reggel még nyírkas ruháknak, amelyek így indulásig meg is száradtak.

A kék jelzésen indultam Sirok felé, ki a Fő utcán a Polgármesteri Hivatal felé. A települést elhagyva az erdőben ment tovább az út, majd onnan kiérve visszafordult Újszarvaskő felé. Bár a kék jelzés itt átment a mezőn, a füves emelkedőre nem akartam rámenni, így az úton maradva, egy kis kerülővel áthidaltam ezt a kb 300 méteres szakaszt. Sirokig mindössze ezen a szakaszon tértem le a kék jelzésről.

Újra erdőben haladtam, már inkább ösvényen, mint úton. Nemsokára felértem a gerincre, Szarvaskőtől mintegy 160 métert kellett emelkedni idáig. Lefelé előbb egy irtáson vitt át az ösvény, majd egy erdei úton mentem tovább, amely úgy három kilométer után beletorkollott a Bátort Egerbaktával összekötő országútba. Egy újabb kereszteződésnél Bükkszék felé fordultam, de szinte azonnal le is tértem a főútról, a kék jelzés jobbra, egy egysávos aszfaltozott erdei úton ment tovább Rozsnak-tanya felé, ahol egyébként egy Kéktúra bélyegző is található. Sajnos ezt a letérőt is szemétlerakónak használják, az alábbi látvány fogadott:

Újra felfelé haladtam, nagyjából az autós forgalmat megakadályozandó földtorlaszig, amin át kellett tolnom a biciklit. Elég magas, nem lehet átlátni rajta, nem látszik, hogy az út folytatódik. A torlasz túloldalán egy idősebb pár kissé tanácstalanul álldogált, aztán továbbindultak, amikor megerősítettem nekik, hogy jó irányba mennek, csak át kell mászni a torlaszon.

A Kígyó-patak völgyébe érve, a Rozsnak-pihenő közelében egy nagyobb csoport pihent, evett. Megálltam. Sirok felől jöttek, így kölcsönösen tájékoztattuk egyámást, hogy a továbbiakban mire számíthatunk, illetve a biciklin lévő sok csomagot látva kifaggattak utam jellegéről. Ők még maradtak, én továbbindultam. A frissen megszerzett információknak megfelelően egy nagyon meredek szakasz következett az erdőben, tolnom kellett felfelé a bringát az ösvényen. Aztán enyhült az emelkedő, majd ki is lapult a terep. Az erdőben itt-ott fakitermelés nyomai, farakások, és egy fán ottfelejtett sapka egy kék jelzés mellett. Egyre könnyebb volt tekerni, már lefelé haladtam, de még a gerincen. Hamarosan hangok ütötték meg a fülemet, megérkeztem a Barát-sziklához. Kitoltam a biciklit, és készítettem pár fényképet, és közben megjegyeztem magamnak, hogy ez a Szarvaskő-Sirok útvonal egész kellemes volt, bele lehet illeszteni egy egynapos Eger – Szarvaskő – Sirok – Egerbakta – Eger bringakörbe.

Továbbindultam, mielőtt a Törökasztaltól közeledő nagyobb csoport ideért volna, hogy ne kelljen a vár felé kerülgetnem őket a keskeny ösvényen. A várhoz vezető betonúton már nem kerülhettem el a turistákat, egy jó nagy csoport tartott lefelé a parkolóhoz. De gond nélkül átjutottam rajtuk, és "leszáguldottam" a faluba.

Időszerű volt bevásárolni, hiszen Recskre már nem terveztem bemenni, és így a Kékes-tetőig már nem lesz vásárlási lehetőség. Bementem hát a központban lévő közértbe, bevásároltam, majd próbáltam keresni egy árnyékos helyet, ahol elkészíthetnék és elfogyaszthatnék pár szendvicset. Körbetoltam a biciklit a parkolóban, a buszmegálló mellett, de minden padra tűzött a nap. Így visszamentem a közért árnyékos oldalához, nekitámasztottam a bringát a falnak, és ott álltam neki a szendvics készítésnek.

Amíg ettem, busszal megérkezett egy túrázó trió, egy lány és két fiú. Térképpel a kezükben a jelzést keresték, aztán ők is vásároltak, majd elindultak Recsk felé. Más alvási lehetőség arrafelé nem lévén, még az is megfordult a fejembe, hogy nekik is Galyatető a ma esti céljuk. Már Sirok utolső házainál jártak, amikor utolértem őket. Átmentem az út túloldalára, és megszólítottam őket. Valóban kéktúráztak, és Szarvaskő volt a cél. Hogy micsoda? Meglepődtem. Meg is kérdeztem, hogy akkor miért Galyatető felé mennek? Erre aztán ők lepődtek meg. Elmondtam nekik, hogy én ma reggel Szarvaskőn keltem fel, és biztosítottam őket, hogy nem errefelé jöttem. A térképes srác motyogott valami olyasmit, hogy gyanús volt kicsit, mert a letérőt már el kellett volna érjék... Természetesen megköszönték, hogy megállítottam őket, megfordultak, és elindultak visszafelé.

Lehet, hogy nem itt kellett volna átkelnem a vasúton?

Én is folytattam az utamat. A kék jelzés letért a Kőkútpuszta felé vezető útra, de én mentem tovább Recsk felé. A turistautak.hu térképén megnéztem a szintvonalakat és az ösvényt, kizártnak tartom, hogy ott fel lehetne menni biciklivel a gerincre. Ellenben Recsk előtt van egy erdei út, ami jónak tűnt. Jóval a település előtt tábla jelezte az Emlékhely felé vezető utat, arra kellett mennem. Tudtam, hogy kemény menet lesz, hiszen fel kell mennem az ország legmagasabb pontjára, 1000 méter fölé, miközben most még 200 alatt vagyok. A Wagner Farmot elhagyva egy bringást láttam az út szélén kereket szerelni. Megálltam, megkérdeztem, hogy szüksége van-e valamire, de mondta, hogy a társa már visszament az autóhoz szerszámért, és valóban, valamivel feljebb szembe is jött. Tovább tekertem felfelé. Nagyon meleg volt, folyt rólam a víz, az ivóvizeim is eléggé felmelegedtek. A kényszermunkatábornál nagyon sok autó állt, egy éppen arra járó pasit megkérdeztem, hogy a nagy turistaforgalomra való tekintettel esetlen nem települt-e ki egy büfé. Sajnos a válasz nemleges volt, de elkezdtünk beszélgetni, és nagyon belelkesült, mikor elmondtam, hogy a Kéktúra útvonalát igyekszem végigjárni biciklivel, és hamarosan átlépem az ezredik kilométert. Megkért, hogy készíthessen egy fotót rólam és a bringámról, hogy megmutathassa a feleségének is. Vicces volt.

Őko-kerékpártartó a Mátrában

Tovább indultam felfelé. Valamiért az maradt a fejembe a reggeli térképnézésből, hogy a bányán keresztül tudok tovább menni, de pár kanyarral feljebb rá kellett jönnöm, hogy benéztem. Az utamat sorompó állta, és táblaerdő figyelmeztetett, hogy illetékteleneknek bemenni tilos, meg veszélyes, meg robbantanak. Mérges voltam magamra, mert tudtam, hogy mennyit kell még felfelé tekernem, és hiába most könnyű lesz visszagurulni a jó útig, utána újra le kell gyűrni ezt a magasság 120 méteres magasság különbözetet.

Miután visszagurultam úgy két kilométert, már a jó úton, a Cservice-patak mellett, újra elindultam felfelé. A következő 12-13 kilométer kitartő tekeréssel telt, és mintegy három órán keresztül tartott. Ezen a szakaszon léptem át a már említett ezredik kilométert. Ötszáz méter fölé emelkedve kereszteztem először a kék jelzést, de mentem tovább az erdei úton, hiszen az túraútvonal itt majdhogynem a gerincen megy, fel-le a kisebb-nagyobb csúcsok között. Az erdei út ugyan nagyobb távolságon, de egyenletesen emelkedik felfelé, és biciklizhető.

A Hármashatár erdészház után után jobbra tértem, aztán megint jobbra. Itt már közel jártam a kék jelzéshez, az ösvény pár méterrel feljebb haladhatott az út felett, az erdőben. Hétszáz méter körül egy ötös kereszteződéshez érkeztem. A kék jelzés egy keskeny, meredek ösvényen indult tovább felfelé, az út balra kanyarodott, de jobbra is volt egy leágazás. Úgy négy kilométerre lehettem a Kékes-tetőtől. Elővettem a telefont, hogy megnézzem a térképet. A nyomvonalak és a műholdas képek alapján is úgy látszott, hogy ha még három kilométert megyek az úton, lesz ott egy átkötés a túraútvonalra. Meredek ugyan, de rövid. Elindultam tehát tovább. Amikor azonban elértem a kinézett ponthoz, semmi mást nem találtam csak egy meredek domboldalt. Útnak, vagy akár ösvénynek nyoma sem volt. Az út lejteni kezdett, mentem még egy keveset, hátha lejjebb kezdődik, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy ma másodszor szívattam meg magamat. A helyzet azért volt elkeserítő, mert itt továbbmenni nem volt értelme, mert ez az út Markazra vitt volna le, viszont a korábbi kereszteződéstől sem igazán tudok más utat a Kékes felé, mint a túra ösvényt. Mégis az volt az egyetlen megoldás, hogy visszatekerek a kék jelzésig. Újabb hat felesleges kilométer, miközben, ahonnan visszafordultam, az a hajtűkanyar légvonalban mindössze 500 méterre volt Kékes-tetőtől.

Már az is megfordult a fejemben, hogy ha más nem, akkor az ösvényen feltolom a biciklit a maradék pár kilométeren, legfeljebb a Kékesen alszon, hiszen arra már biztos nem maradna idő, hogy átmennyek Galyatetőre. A kersezteződéshez visszaérve éppen érkezett a Kékesről egy tájfutó. Megkérdeztem tőle, hogy milyenek a terepviszonyok, lát-e lehetőséget, hogy akár tolva ezzel a biciklivel feljussak. Kizárt – érkezett a kiábrándító válasz. Azt mondta, hogy sok helyen oldalra lejt az ösvény és gyalog is nehéz elmenni rajta. Kérdeztem, hogy ő merre megy tovább? Vamaivel lejjebb, a Disznókői forrásnál van az autója, az útnál, ami Parádra visz. Hát az nekem nagyon nem jó. Elköszönt, és futott tovább, én pedig tovább bújtam a térképet a megoldást keresve. Ha a Hurok-úton elindulok balra, a Som-hegyi erdészház előtti hajtűkanyarból indul egy földút, ami kivisz a Parádsasvári főútra (amin egyébként a Mátrai Hegyiversenyeket szokták szervezni). Az út mellett négy vadászlest is jelöl a térkép, tehát biztosan járható az út. Ez lesz a kiút ebből a helyzetből. Ez viszont azt is jelentette, hogy nem lesz más lehetőségem, valahogy el kell jutnom Galyatetőre. Ami viszont a Parádsasvári eltérőtől tíz kilométerre van, innen pedig több, mint húszra. És igaz, hogy a főútig valószínűleg hamer eljutok majd, hiszen végig lejtőre kell mennem, viszont ezzel lemegyek 600 méter alá, utána pedig kell tekernem 950-re. És, hogy még kellemetlenebb legyen a dolog, elmúlt hat óra.

Elindultam lefelé. A Hurok-útig földút vitt le, de onnan aszfalton haladtam tovább, jó tempóban. A vadászlesek felé lekanyarodva örömmel konstatáltam, hogy kiváló minőségű, egyenletes murva borítja, ideális ralipálya lehetne. Itt is jó tempóban tudtam lefelé gurulni, így körülbelül 40 perc alatt értem ki a főútra. Tíz perc múlva hét óra. Az eltérő kb két kilométer, tehát összesen tizenkettő a Turistacentrumig, 400 méter szintemelkedéssel. Kegyetlen lesz.

A nap már lement a hegy mögött, nekem pedig még el kell jutnom a jobb oldali csúcson látható toronyig...

Már rég elfogyott minden kajám, minden csokim, vizem, a nap már lement, a fejlámpám fény világította meg előttem az utat, amikor megpillantottam Galyatető első házait. De még nem lehetett megállni, még legalább 3 kilométeren keresztül kanyarog az út a településen. Már csak kettő. Már csak egy. Végre megpillantom a letérőt, majd oda is érek. A célegyenesbe vagyok. Kicsivel feljebb, jobbra ott egy bolt, de este nyolckor nyilván zárva van. Talán a Turistacentrumban lesz valami kaja. Hullafáradtan szálltam le a bicikliről a díjnyertes épületnél. A recepcióhoz mentem, kértem egy sátorhelyet. Sajnos a kilátóban lévő bivak szállásra be kellett volna jelentkezni előre, így az most kimarad. Vissza fog kelleni jönnöm, hogy azt is kipipálhassam. Kértem egy palack vizet és kólát. Az étel után érdeklődtem, de mondta a recepciós, hogy a konyha sajnos már bezárt. Megkértem, hogy ha más nincs, legalább kérdezze meg, hogy két-három szelet kenyér nem maradt-e véletlenül. Kis idő múlva visszajött, hogy ha intéz nekem egy tányér vaddisznó ragu levest, azt elfogadom-e? Naná, hogy elfogadtam. Azt hiszem soha nem ettem ilyen finom vadragut, és talán soha nem esett ennyire jól étel. Jókora adag volt, forró, eltartott egy ideig, amíg megettem, a végére teljesen helyrezökkentem. Kifizettem a sátorhelyet, a vacsorát, valamint jókora borravalóval is megköszöntem a recepciós segítségét, majd hátratoltam a biciklimet az épület mögötti-feletti placcra, ahol aztán felhúztam a sátrat. Hiába volt már nagyon késő, a mosás sem maradhatott el. A kártyával működő fürdőház nagyon vagány, és annak ellenére barátságos és kellemes, hogy az egész látszóbetonból készült. De hasonlóan modern és szép lett a felújított Turistacentrum és a kilátó is, nem csoda, hogy több díjat is nyert az elmúlt években.