A Bükki Nemzeti Parkban

2017. augusztus 26. 20:21

Már túl voltam a reggelin, amikor Rózsika néni lejött az udvarra. Csomagoltam, közben beszélgettünk. Mélyen vallásos nő. Református, ami kicsit meglepett, de elmondta, hogy a környéken ez jellemző. Nehéz élete volt/van, de a hit segíti, hogy ennek ellenére végtelenül vidám és pozitív legyen. Valójában mindent Istennek tulajdonít, azt is, hogy én ott aludtam. Mindennek célja van, ennek pedig az volt, hogy megkért, javítsam meg az ablakát a szobában, mert pár hete a fejére esett, és azóta nem tudja teljesen becsukni. Megtettem, most már be lehet csukni, de azért javasoltam, hogy ha lehetősége adódik, cseréltesse ki a sarkakat, mert deformálódtak. Nagyon hálás volt, kaptam tőle szívecske alakú papírra írt igét, és azt is megígérte, hogy imádkozik azért, hogy találjak magamnak egy társat, aki hozzám hasonlóan szereti a természetet, szeret utazni, biciklizni, sátorozni, hogy ne egyedül kelljen túrázzak. Aranyos, nem?

Reggelre csigát találtam a felnimen.

Közben összecsomagoltam, felpakoltam mindent a biciklire, de nem találtam a napszemüvegemet. A sátor oldalzsebébe szoktam este betenni, ott maradhatott. Kénytelen voltam kicsomagolni a sátrat, mert a biciklin nem csak a nap ellen kell a védelem, hanem a menetszél és az esetleges repülő bogarak ellen is. Egyébként ez utóbbiak a legidegesítőbbek ezen a túrán: amikor felfelé tekerek, és ebből adódóan lassan haladok, rendesen letámadják a szemüveg tükröző kék lencséit. Mivel ilyenkor elég sok levegőre van szükségem, az elején attól tartottam, hogy a nagy fújtatásban, vagy inkább szívtatásban (LOL) a bogarakból is beszippantok párat. Szerencsére ez végül egyszer sem nem történt meg. Maradt csak az idegesítő zümmögés, a repkedés a szemeim előtt, és a letelepedés a szemüveglencsékre.

Miután újra összecsomagoltam a sátrat, megköszöntem Rózsika néninek a helyet, elköszöntem, és elindultam. A falu végén balra fordultam, Mályinka felé, de rögtön meg is álltam, mert az út mellett egy szép sziklát láttam. Közel menni nem lehetett, mert a Serényi-kastély telkén áll. A kastélyról pár éve az Urbanistán jelent meg egy cikk "Eladó kastély saját barlangrendszerrel" címmel. Azt, hogy azóta került-e gazdája nem tudom. Sajnos az útról sok nem látszott belőle, viszont a szikla nagyon látványos.

Mályinkáig a kék jelzés is az úton megy, a faluban is követtem egy darabig egy meredek utcán, de aztán visszamentem az útra. Készítettem egy fotót a falu fölé magasodó kilátóról, akkor még nem tudtam, hogy mellette haladok majd el. A házakat elhagyva beléptem a Bükki Nemzeti Park területére. Táblák figyelmeztetnek arra, hogy fokozottan védett, ám ez sajnos nem hatja meg azokat, akik itt is ugyanolyan lazán kidobják az autó ablakán az energiaitalos dobozt vagy a keksz papírját, mint bárhol máshol az országban. Szomorú látni, hogy mennyire tele van szeméttel az utak széle. Ez persze autóból kevésbé látszik, biciklizve már igen, az úton, út mellett túrázva pedig még inkább. Van még hova fejlődni...

És hogy a fejlődés témánál maradjak... A kilátónál többen is voltak. A felnőttek fent, a gyerekek pedig a domboldalban betűket raktak ki kis kövekből. Ennek lehet valami hagyománya itt, ugyanis elég sok betű látható fentről, főleg iniciálék, némelyik szívecskébe zárva. Még a bicikli mellett voltam, amikor a kamaszlány a már elindult szülei után futva boldogan újságolta, hogy belekarcolta a nevét a kilátó oszlopába. A reakció váratlan volt: az apja megkérdezte, hogy a dátumot is belekarcolta-e, mert azt is bele szokás. Nem, volt a válasz, és a lány futott is vissza, hogy pótolja a hiányosságot. Én pedig elkönyveltem magamban, hogy ilyen szülői példamutatással mit várom én, hogy tiszta legyen az út széle, ne legyenek graffitik a házfalakon, ne legyen tele két hónap után széttaposott rágógumikkal a frissen lerakott térkő.

Az emelkedő, ami a faluban elkezdődött, a kilátó után is folytatódott. Muszáj volt neki, hiszen ekkor még csak háromszázegynéhány méteren voltam, a tizenkét kilométerre lévő Bánkút pedig majdnem kilencszázon. Aszfalton, de folyamatosan felfelé haladva, kisebb megszakításokkal, két óra alatt tekertem fel a Bánkúti Sícentrumig.

Az út az erdőben kanyargott, így akkor is kellemes lett volna tekerni, ha éppen süt a nap. De borús volt az idő, sőt egy adott pillanatban még szemerkélt is egy keveset. Egy helyen erdészekkel találkoztam, épp egy fákkal megrakott kamiont engedtek útjára egy fakitermelésnél. Megálltam, hogy megkérdezzem Bánkútról mire számíthatok Bélapátfalva felé, de mint kiderült, az már egy másik körzet, nem voltak ismerősök arrafelé.

Nem sokkal feljebb egy forrást és egy farönkből kialakított csurgót találtam az út mellett. Megálltam, ittam a friss forrásvízből, a kulacsokban is pótoltam a már elfogyott mennyiséget, és folytattam az utamat. A forrás után nem sokkal furcsa susogó hangra lettem figyelmes, eltelt egy kis idő, amíg rájöttem, hogy valahol a közelemben eleredt az eső, és annak a hangját hallom. Eszembe jutott, amikor a Duna Deltában eveztünk, és egy zápor közelített felénk. Ott is először a hangot hallottuk meg, majd nem sokkal később megláttuk a felénk tartó, fodrozódó vízfelületet.
Elővettem az esőkabátomat az oldaltáskából, de csak hogy kéznél legyen. Végül nem volt rá szükségem, csak pár csepp jutott át a fák koronáján, szerencsére elkerült az eső.

Az OKT útvonala Mályinkából az erdőn keresztül, némiképp rövidebb távon jut el Bánkútra. A sípálya előtt nem sokkal keresztezte az aszfaltutat, itt egy tábla jelezte, hogy arra lesz a Bánkúti sípálya büféje is. Letértem hát aszfaltról, hogy a széles kavicsos úton leguruljak. Persze a legurulás nem tartott sokáig, a sípálya mellé érve újra felfelé kellett haladni, éppen csak fel tudtam tekerni, anélkül, hogy le kelljen szálljak.

Bánkúti Sícentrum. Nem először vagyok nyáron sípálya mellett, de mindig fura a zöld fű látványa a sífelvonó mellett...

Letámasztottam a biciklimet egy pad mellé, kiterítettem a napelemeket, és hátramentem a büfébe. Több, mint 900 kilométert tekertem eddig a Kéktúra mentén de először láttam egy büfé kínálatában Kéktúrázók reggelijét (hagymás-szalonnás tojásrántotta és egy pár virsli, ha jól emlékszem). Úgy tűnik, hogy itt, kevésbé mozdultak rá erre a marketing fogásra a büfések. Vagy csak én voltam figyelmetlen? Mindenesetre Spanyolországban, az El Camino útvonalán, majdnem minden büfé előtt táblák hirdették a Menu del Peregrino-t, a zarándokok menüjét.

Szimpatikusan hangzott a hagymás-szalonnás tojásrántotta, úgy hogy azt kértem. Jól esett, megéheztem a véget nem érő felfelé tekerésben. Az étel után megittam egy kólát, közben pedig a túraútvonal iránt érdeklődtem. Nem hangzott túl biztatóan, amiket mondtak. Hiába vagyunk az ország egyik legmagasabb pontján, Bélapátfalváig van még pár domb és völgy, erdei ösvényen pedig nem szeretnék felfelé tekerni. Megköszöntem az infókat, és elindultam. A büfétől az útig annyira meredek volt az ösvény, hogy kénytelen voltam kitolni a biciklit. Nem volt sok, mintegy 200 méter, de evés után jobban esett volna lefelé gurulással kezdeni. De az út már lejtett.

Nem tudom miért, én egy településre is számítottam, de csak két-három épület van Bánkúton: étterem, panzió, talán szálloda. Az egyik kerítésen még láttam a kék jelzést, de aztán az úton már nem volt ott. Egy pár kanyarral később aztán előkerült, valószínűleg egyenesen indult lefelé. Utána elég sokáig, a Zsidó rétig a jelzésen mentem. A túraútvonal a réten keresztül folytatódott. Ránéztem a műholdas felvételekre, és mivel a rét után Bélapátfalváig az erdőben halad, mindenféle egyéb útra utaló jelek nélkül, úgy döntöttem, hogy itt újra elválunk, és inkább beereszkedek a Szalajka-völgy felé Szilvásváradra.

Rövid ideig viszonylag nyílt volt a terep. Több földút és turistaút is keresztezte az utat, egy elhagyott kőépületnél egy túrázó párral is találkoztam. Nem sokkal később az út egy szoroson haladt keresztül, ez az Olasz kapu. Hogy miért így hívják, az a sziklába vésett feliratból derült ki:

"ORGROF PALLAVICINI ALFONS KAPUJA
ATTORTE
THURZO GASPAR B.M.
18 OLASZ HADIFOGOLYAL
1918.VII.22"

Az olasz kapun túloldalán egy sorompó volt, odáig lehet feljönni autóval. Volt neki egy társa is valahol feljebb az úton, talán még Bánkútnál. Innen egy 12 kilométeres ereszkedés következett. Mondanom sem kell, ezért (is) szeretek feltekerni valahova magasra, mert tudom, hogy utána csak gurulni kell lefelé. Korábban írtam, hogy a 12 kilométer felfelé 2 órát vett igénybe. Ugyanaz lefelé? Negyven perc alatt bent voltam a Szalajka-völgyben, úgy, hogy közben megálltam panorámát fotózni, ahol éppen nem a fák között kanyargott az út.

Megálltam egy pillanatra a Millenium-kilátó alatti parkolónál is. Volt pár autó, fának támasztva három bringa is, gondolom gyalog sétáltak fel a kilátóhoz. Nincs messze, talán kétszáz méter, de mivel pár éve már voltam fent, nem láttam értelmét újra felmászni.

A Pisztráng Büfé alatt kanyarodtam be a Szalajka-völgybe, és nem sokkal lejjebb meg is álltam készíteni pár felvételt a patakról. Először került rá a telefonra az ND64 szűrő, hogy nappali fénynél is tudjak elmosódó vízfolyást fotózni. Készítettem pár snitt videót is ugyanitt, a telefonon megvágott anyagot az Instagramra tettem fel. A tömörítés nem sikerült túl jól, sajnos itt-ott beszaggat.

A felhők már Bánkúton eloszlottak, tökéletes kirándulóidő lett, talán egy kicsit túl meleg is. A Szalajka-völgy tele volt emberekkel, Szilvásváradig kellett kerülgetnem őket az úton. A községbe beérve egy építkezés fogadott. Egy lovas stadion épül, amiről pont pár hete jelent meg egy kritikus cikk az Indexen "Betonszarkofágot épít Mészáros Lőrinc az ország egyik legszebb kirándulóvölgyéhez" címmel. Nos, egy építkezés sosem szép, de egyrészt az cikkben szereplő olvasói levél nem a legjobb szögből mutatta az építkezést, másrészt nem egyértelmű, hogy a végleges lelátó hogy fog kinézni, így szerintem kissé meredek betonszarkofágnak nevezni. És az sem igaz, amit már a címben sugall a cikk, hogy a Szalajka-völgybe épülne, ugyanis az erdei vasút állomása és a főút közé épül, oda, ahol eddig is lovaspálya volt. Továbbá, szerintem, valószínűleg semmivel nem lesz rosszabb látvány, mint a mellette lévő büfé és bazársor.

Épülő

Nagyon meleg volt, így a főútra kanyarodva meg is álltam meginni egy kólát. Sajnos csak cukormentes volt, így Fanta lett belőle. A szomszéd büfében réteseket árultak, azt sem hagyhattam ki. Almásat és túrosat kértem, mondhatom, mint mindig. Jó volt, de nem az igazi, a tésztáját nem igazán készítették el jól. Cserében legalább kétszer akkorák voltak, mint amiket a Normafánál lehet kapni (a másik hely, ahol biciklizés közben meg szoktam állni rétest enni).

A desszert után továbbindultam, de csak a közeli benzinkútig mentem, hogy levegőt fújjak a kerekekbe. Itt megszólított két robogós, akik szintén több napos túrán voltak. Debrecenből jöttek, ami azért nem megszokott dolog, főleg nem egy 50 köbcentis robogóval, amilyen az egyik volt. Elég sokat beszélgettünk, kíváncsiak voltak a túrámra, azaz valójában inkább én meséltem nekik. Aztán elköszöntem, de ők is szedelőzködtek, és a nem sokkal később, a vasúti átjáró után búcsúzóul rám dudálva elhúztak Eger felé.

A következő 15 kilométer nem volt túl érdekes. Bélapátfalván csak átmentem, a fenti képeket a már említett korábbi ittjártamkor készítettem a bányáról és az apátsági templomról.

Viszonylag korán, nem sokkal öt óra után értem Szarvaskőre. A központban találtam egy közértet, ahol megvásároltam a vacsorának és reggelinek valót. Itt terveztem éjszakázni az Öko-Park Kempingben, de most erősen elgondolkodtam, hogy megpróbálhatnék elmenni Sirokig. Elővettem a telefon, nézegettem az útvonalat, de végül elvetettem az ötletet. Úgy néztem, hogy Sirokig van esély arra, hogy végig tudok menni a kék jelzésen, viszont ha valahol mégsem, most késődélután nem biztos, hogy lenne elég idő alternatív útvonalat találni. Felültem tehát a biciklire, és a kemping felé vettem az irányt.