Felszín alatt, felszín felett

2017. augusztus 25. 19:59

Fél hétkor keltem. A kemping út felőli kerítését érte ekkor csak a nap, úgy hogy oda akasztottam ki a napelemeket, majd visszabújtam a sátorba teát főzni. Reggelim nem volt, azt terveztem, hogy miután megveszem a jegyet a barlanglátogatásra, megeszek valamit a büfésoron.

A teázás után ellenőrizte a nap állását. A napsütötte részek közelebb kúsztak a sátorhoz, úgy hogy átkötöttem a szárítókötelemet, hogy érjék a sugarak, visszatettem a ruhákat, és a napelemeket is közéjük akasztottam.

A "szomszédban" egy férfi sátorozott a kislányával. Időközben ők is felkeltek, reggeliztek. Amikor jöttem vissza a barlang pénztártól, az apuka megkérdezte, hogy reggeliztem-e, és szeretem-e a lágy tojást. Nem és igen - válaszoltam. Mennek haza, és megmaradt a reggelitől, fogadjam el. Elfogadtam, megköszöntem.

Pakolgattam, tízig még rengeteg idő van. Valójában simán belefér, hogy elugorjak a benzinkút melletti közértbe. Biciklire ültem, és bevásároltam. Természetesen a kislányról sem feledkeztem meg, hoztam neki egy Milky Way-t. Nagyon örvendett neki. Az apja hamarosan megjelent egy fél csomag vajjal, de ezt már nem tudtam elfogadni, szétfolyna a melegben. Ilyenkor ezért inkább lapkasajtot, vagy ömlesztett sajtot szoktam venni, azt használom vaj helyett a kenyéren. Mondjuk ez kizárja, hogy lekváros kenyeret egyek, nem igazán passzol a kettő...

Ettem egy kefirt és kiflit, hogy mégse éhesen menjek le a barlangba, aztán komótosan összepakoltam. Annyira komótosan, hogy majdnem lekéstem a csoportomat. Azt már este felajánlotta a recepciós, hogy betolhatom oda a biciklimet, míg a barlangba vagyok. Ezt meg is tettem, gyorsan kikapkodtam a táskából az állványt, mikrofont, és rohantam a bejárathoz. A túravezető már ment vissza az bejárathoz, hogy bezárja, amikor elindultam lefelé.

A Baradla-barlangba mentünk le egy egy órás vezetett túrára. Nagyon örvendtem, hogy összejött ez a látogatás, mert bár régóta terveztem, de eddig nem jutottam Aggtelek környékére. Legutóbb tavaly nyáron terveztem, hogy Miskolcról indulva biciklivel kimegyek a Gombaszögi Nyári Táborba, és arrafelé, vagy hazafelé útba ejtem majd Aggteleket, de végül az az út is elmaradt, talán az nem megfelelő időjárás miatt.

A barlang lenyűgöző, a túravezetőnk sokat mesélt, és a túra után még kettesbe is beszélgettünk egy kicsit. Arról érdeklődtem, hogy például a hangosítás hogy bírja a 95-100%-os nedvességet. Elmondta, hogy a szekrényekben folyamatosan égnek ízzók, amik melegen, és így szárazon tartják az elektronikát, a hangfalakat pedig korábbi technikusuk ajánlotta, és tökéletesen beváltak. De beszéltünk az én túrámról is, és elmondta, hogy néha a barlangban is szokott biciklivel közlekedni.

Mikor visszaértünk a kemping recepcióhoz, megköszöntem a vezetést és elköszöntem. Tizenegy óra múlt pár perccel. Nem terveztem, hogy meghosszabbítom a mai útvonalamat, Putnok után gondoltam valahol sátorozni, esetleg a Sajó partján, így nem kellett sietni. A kefirt már elfelejthette a gyomrom, mert jelezte, hogy enne még valamit, úgy hogy visszabicikliztem a sátorhelyhez, ahol volt pad és asztal, előpakoltam az éléstárat, és komótosan megtizenegyóraiztam :-)

Aggteleket elhagyva a térképem szerint a kéktúra útvonalának a főúton kellett volna haladnia valamivel több, mint 2 kilométerig, ám ott csak áthúzott kék csíkokat láttam, úgy hogy valószínűleg időközben áthelyezték. A nagyjából egyenes szakasz végén a főút balra kanyarodik, a jelzés pedig egyenesen bemegy az erdőbe. Mivel elvileg lefelé kell menni, volt bennem hajlandóság, hogy megpróbálkozzak vele, főleg, hogy itt még két nyomos szekérútnak nézett ki, de pár tíz méter után akkora tócsák jelentek meg, hogy eltérítettek a szándékomtól, és inkább visszatekertem a főútra.

Sem Trizs, sem Ragály nem nyújtott semmi fotótémát, érdekességet. Ragály után viszont újra felfelé kellett tekerni. A faluból kijövet egy hajtűkanyar van, ott pedáloztam, amikor gyalog szembe jött egy idősebb férfi. Elég lazán gyalogolt az út közepén. Épp megálltam inni, úgy hogy köszöntem, és elkezdtünk beszélgetni. Kérdezte meddig megyek. Mindig meglepődnek, amikor a válaszom Budapest. Megnyugtattam, hogy ma csak Putnokig tervezem. Ő pedig "megnyugtatott", hogy még kb két kilométer az emelkedő, utána lejtő jön. Én is megkérdeztem, hogy ő merre jár? Somot szemlézett, hogy lehet-e már szedni. Mondtam, hogy szeretem a somlekvárt. Ő is igen - válaszolta - főleg, ha 50 fok fölött van. Hát azt nem nagyon lehet kenyérre kenni - válaszoltam, de erre is meg volt a válasza: a kenyér amúgy sem egészséges, ráadásul liszt- és laktózérzékeny is, úgy hogy marad a hígabb lekvár változatnál.

A már említett emelkedő után egy rövid szerpentin következett, aminek az aljába belefutottam a kék jelzésbe. Itt érkezett a mezőn keresztül, és az úton ment be Zádorfalvára, ahonnan aztán megint a dombok között, Gömörszőlőst érintve ér be Kelemérre. Zádorfalván megint volt egy gyenge próbálkozás, hogy tovább kövessem a jelzést, de csak a katolikus templomig jutottam (fenti kép). Valahogy nem volt kedvem most zötykölődni a dombokon keresztül, és a korábbi tócsás tapasztalat is óvatosságra intett, nem biztos, hogy elég szárazak a mezei-erdei ösvények a biciklizéshez.

Keleméren a református parókia előtt találkoztam egy fiatal kéktúrázó fiúval. Az ötszáz lelket számláló falu és a templom egyébként arról híres, hogy a szabadságharc leverése után két évet itt élt és volt református lelkész Tompa Mihály, akinek 1950-ben itt született Kálmán fia. Illetve van még egy látványosság a faluban, a Mohos-ház, amely a környék egyetlen, vályogtéglából és paticsból épült emeletes parasztháza. Pontosabban rekonstrukciója, mert az eredeti, ami 1903-ban épült, 2003-ra tönkrement (100 év azért nem rossz élettartam egy emeletes vályogháztól).

Mohos-ház

A sráccal váltottunk pár szót. Ma Putnokról jött, érdeklődésemre elmondta, hogy innen mehetek a jelzésen, nem lesznek nagyobb akadályok. Mondtam, hogy sátorhelyet keresek Putnok után, a Lázbérci-tavat javasolta. Megköszöntem, elváltunk. Innen a kék jelzésen tekertem tovább a faluban. A falu után maradtam a szerpentinen (a jelzés a bokrok között levágta a kanyarokat), majd nem sokkal később a túraútvonal letért az aszfalt útról a Mohos-tavak felé. Gondolkodtam egy kicsit, aztán én is elindultam arrafelé. Ahogy ilyenkor lenni szokott (erdőben, ösvényen), persze, hogy nem volt sima az utam:

Emelhettem a 40 kilós biciklit... A tavak pedig? A belinkelt Wikipédia oldal egyedülálló természeti látnivalóként írja le. Értem én, de egyrészt az ösvényre ebből túl sok nem jön át, másrészt én jártam a Mohos-tőzeglápon, Erdélyben, a Szent Anna-tó mellett. Na, az látnivaló! Ráadásul ott még húsevő növény is nő.

A Mohos-tavakon túlhaladva egy meredek kaptatóval vitt vissza a kék jelzés az útra, annyira meredekre, hogy tolni kellett a biciklit. Az útra visszaérve már csak be kellett gurulni Putnokra, de előtte még készítettem pár fotót a Pálma-tóról, ami, a gátat elnézve, egy mesterségesen létrehozott, egyébként szép halastó az erdőben, az út mellett.

Putnokon tettem egy kört a parkban, majd elindultam a városon keresztül a kék jelzést követve. A Coop-nál megálltam vacsorát, reggelit vásárolni. Elég nagy volt a mozgás, nem szívesen hagytam volna a kinti kerékpártartóban a biciklit, ezért bevittem a volt előterébe. Beszóltam a pénztárosnőnek, hogy itt hagynám, mosolyogva, jóváhagyólag bólintott.

Mivel továbbra sem találtam sehol gázpalackot (itt Putnokon is érdeklődtem egy autós boltban, de amit javasoltak, hogy nézzem meg, az zárva volt), csak hideg ételt vettem, a maradék gázt a reggeli meleg teákra tartogatom. Meglepetésemre találtam Coop-os krumplicukrot. Nem tudtam, hogy Magyarországon is van, eddig nem láttam sehol máshol. Egyébként nagyon finom volt, nem túl kemény, és szétolvad a szájban. Később jó szolgálatot tett a Bükkben és a Mátrában a hosszú kaptatókon.

Pár napja észrevettem, hogy az ülésem eleje felszakadt a vázról. Putnok előtt viszont elindult egy szakadás oldalt is, amit orvosolnom kellett volna, ha nem akarok egy pár nap múlva a csupasz ülésvázon ülni. A Coop-ban elfelejtettem szigetelőszalagot nézni, és nem találtam az állomás melletti kisboltban sem. A vasúti átjárónál meg kellett várnom, míg elmegy egy vonat, utána mehettem tovább. Elhagytam Putnokot.

Még korán volt, úgy hogy azt terveztem, meghallgatva a keleméri fiú javaslatát, hogy elmegyek a Lázbérci-víztározóig, és ott táborozok le. Újra dombok közé kanyargott be az út. A kék jelzést valahol elvesztettem, de nem bántam, gondolom megint bement valahol egy erdei ösvényre, ami jó a túrázóknak, nekem kevésbé. Főleg úgy nem, ha még felfelé is megy, mint most.

A következő faluban. Sajómercsén is szerencsét próbáltam a boltban szigetelőszalag-ügyileg, de itt sem jártam sikerrel. Ellenben a boltban egy férfi meghallotta, hogy mit keresek, és mikor kijöttünk a boltból, megkérdezte a bolt mellett söröző haverjait-kollégáit, hogy nincs-e valakinél szigetelőszalag. Az egyik elsétált, és hamarosan visszajött egy marék tekercsel, még színt is választhattam. Egy megkezdett feketét elvettem, betekertem az elszakadt részt, és a maradékot is megtarthattam. Közben persze érdeklődtek a túrám iránt, én meséltem, ők ámuldoztak, nézegették a biciklimet, hogy biztos drága. Nem ők az elsők, akik így gondolták, de mindenkinek elmondtam, hogy semmi extra, alap bringa 49.900 Ft volt 12 évvel ezelőtt, azóta használom. Igaz, hogy tavalyelőtt fel lett újítva, és egy csomó alkatrész újra cserélve rajta, de attól ez még egy közönséges mountain bike, amin van két csomagtartó és pár táska. És egy kitartó ember rajta, aki hajlandó 1000 kilométert a nyergébe ülni.

Sajómercse után egy jó 100 méteres emelkedőt kellett leküzdenem, majd leereszkedni Borsodbótára. Cserében a táj szép volt, és a 300 méter alatti tengerszint feletti magasság ellenére számomra oly kedves fenyőerdő is volt az út mellett egy szakaszon.

Amikor Putnokon a Coop mellett az állomás felé indultam, láttam egy táblát, ami az Amedi Campinget jelezte. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert azt hittem, hogy Putnokon van, ott pedig már/még nem akartam megszállni. Borsodbótán kiderült, hogy ott található a kemping, az Uppony felé vezető út mellett. Csak tudomásul vettem a dolgot, mert már eldöntöttem, hogy elmegyek a tóig. Upponyban a falu végén sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem fogok a tó mellett sátorozni, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy tilos:

Az út sokáig a tó mellett haladt, amit viszont csak a fák között lenézve lehetett látni. A parton elég sok horgászt láttam, és emiatt nem igazán értettem meg a sátorozási tilalmat. Mármint értem, hogy víztározó, meg védterület, ez rendben is van. De akkor miért lehet horgászni, mi az a víztározóra nézve káros vagy veszélyes tevékenység, amit egy sátorozó csinál, egy horgász viszont nem?

A Lázbérci víztározó egyébként Y alakú, Bánhorváti és Dédestapolcsány felé is van egy-egy (föld)gát, az előbbi nagyobb, az utóbbi kisebb, és a '60-as évek végén hozták létre. A környező települések ivovíz ellátásáért felel (ezért érthető a védettség), de elég jelentős a halállomány is benne, ezért népszerű horgászhely. Fogtak itt már 63 kg-os busát és 50 kg-os harcsát is.

Hiába volt szép a hely, itt tehát nem sátorozhattam. A védterület vége Dédestapolcsány határában rét véget, így vagy a faluban, vagy utána kellett sátorhely után néznem. Viszont utána is problémás lehet, mert a következő település, Mályinka, mindössze másfél kilométerre van, annak a határában pedig a Bükki Nemzeti Park következik, ahol megint tilos sátorozni.

Bebicikliztem tehát a faluba, és közben vizslattam körbe-körbe sportpálya, temető, park után kutatva. Aztán elértem egy kocsmához, úgy hogy a már bevált módszerhez folyamodtam, ott érdeklődtem a potenciális sátorozóhelyek iránt. A kocsmárosné a Májális-parkot és a Vásárteret javasolta, előbbihez vissza kellett volna menni majdnem a tóig, utóbbihoz kevésbé. Gondoltam megnézem előbb a vásárteret, főleg, hogy a sportpálya is mellette van. A kocsmából kijövet aztán észrevettem mellette egy fagyizót, és gondoltam eszem egy jégkrémet. A fagyizós néni már éppen menni készült az imaházba, de visszalépett, és kiszolgált. Közben váltottunk pár szót, mondtam, hogy sátorhelyet keresek, mire rögtön felajánlotta az udvarát. Menjek be, keressek egy nekem tetsző helyet, a ház nyitva van, ő egy óra múlva jön. És ezzel elment.

Betoltam a biciklit az udvarra. A ház hátsó kerítése a patak mellett húzódott, mellé, két csemete közé húztam fel a sátramat. Már megvacsoráztam, mire Rózsika néni hazajött. Beszélgettünk egy keveset, mesélt ezt-azt az életéről, de aztán elköszöntünk, és mindenki ment a saját szállására, én a sátorba, ő pedig a garázs fölé épített szobájába. A patak csörgedezésére aludtam el.