Eltanácsolva

2017. augusztus 24. 10:25

Az éjszaka többször arra ébredtem, hogy esőcseppek kopognak a sátorponyván. Egyszer pedig arra, hogy valahonnan előkerült egy kutya, és körbeugatta a sátramat.

Reggel most is azzal kezdtem, hogy helyet kerestem a napelemeknek. Az udvar hátsó részében egy romfal állt, belül pedig egy hintapad. Elfordítottam, hogy a nap felé nézzen, és oda akasztottam ki a napelemeket. Az utcán, a kapuval szemben volt egy kút, ott kimostam a tegnapi ruháimat, és azokat is kitettem száradni.

Kilenc körül megérkezett az étterem tulajdonosa és a dolgozók is. Én már nagyjából össze voltam csomagolva, de a sátor még nedves volt itt-ott, úgy hogy még vártam az összeszedésével. Az eső miatt nem csak belül, a párától, hanem kívül is vizes volt a sátorlap, ilyenkor egy bankkártyával szoktam lehúzni róla a vízcseppeket, hogy gyorsabban megszáradjon.

Már majdnem teljesen száraz volt a sátor, amikor elkezdett csepegni az eső. Gyorsan bevittem a tornácra, és ott csomagoltam össze. Felpakoltam a biciklire, még egyszer megköszöntem a sátorhelyet, és elindultam. A kék jelzésen, az mezei úton mentem Gibártig, ahol megint csepegni kezdett az eső. Felvettem az esőkabátot, és elbicikliztem a boltig. Sajnos már csak egy darab szeletelt kenyér volt az összes pékárú, úgy hogy a kefirt ezúttal banánnal ettem. De Encs mindössze négy kilométer, ott majd lesz lehetőség vásárolni.

A Hernád-hídon egy csapat iskolás jött szembe. Ők is kéktúrázhattak, mert egymásnak mutatták, hogy ott a jelzés, arra kell tovább menni. Én a híd után jobbra tértem a Gibárti vízerőmű felé, remélvén, hogy innen majd látok valamit az ipari műemlékből, amelyet 1902-ben építettek, és a mai napig az eredeti gépekkel működik. Nem sokat láttam.

Gibárt és Encs között kerékpár úton haladtam tovább, amely a főúttal párhuzamosan halad, a bal oldalon, és rajta vezet a kék jelzés is. Régebb épülhetett, itt-ott töredezett, sok helyen átnőtt rajta a gaz, de használható. Az útba eső vizesárkokon (öntözőcsatornák?), azonban már nem épült külön híd a kerékpárosoknak, így fel kell hajtani az útra, majd a híd után vissza. Encs felé haladva ráadásul minden esetben kétszer kell keresztezni a szembejövő sávot.

Encsre beérve egy pékségben vettem zsemléket és egy túrós buktát, amit ott helyben meg is ettem. Szemben felfedeztem egy gázkészülékeket forgalmazó boltot. Már nagyon fogytán van a gáz a palackomból, gondolom megkérdem, hátha tudják Encsen árul-e valaki ilyent. Meglepetésemre kiszúrós nekik is volt, de a menetes elfogyott. Így tovább kell majd takarékoskodnom.

Úgy tűnik, hogy Encs környékét nagyobb adag eső érte a tegnap. A várost elhagyva egy mezei úton ment tovább a kék jelzés Fancsal felé. Sajnos a nedves föld megtapadt a kerekemen, majd a felszedett rögök beszorultak a sárvédő alá. Többször meg kellett állnom egy-egy faággal kikaparni onnan a földet. A falu felé ereszkedve olyan szinten megtelt a sárvédő, hogy a lejtőn is tekernem kellett lefelé.

Fancsalra beérve kitakarítottam a sárvédőket, és erősen elgondolkodtam, hogy a mai napra végeztem a mezei-erdei utakkal. A Fő utcára kanyarodva egy idős túrázót vettem észre, aki épp bement a boltba. Utána mentem, és megszólítottam. Ő kaját vett, és egy doboz kólát, majd leültünk a padra, és beszélgettünk. Felsővadászról indult, Encsig megy, még az idén végig szeretné járni az OKT északi részét. Keszthelytől idáig végigjárta az útvonalat. Érdeklődtem, hogy milyen utakon jött ma idáig, azt mondta, hogy ötven méterenként meg kellett állnia sarat pucolni a bakancsáról. Ez az információ el is döntötte a további stratégiámat. Elváltunk, ő továbbindult Encs, én pedig Baktakék felé.

Fancsal végében a kék jelzés a szőlőhegyen átvágva rövidít (a szerpentinhez képest). Én is erre kanyarodtam és a fenti tábla fogadott. Figyelmesen elolvastam, és arra jutottam, hogy ha elindulok felfelé, majd pár méter után megállok, leszállok, majd visszaülök, és tovább tekerek, akkor szabályosan járok el, hiszen leszállással haladtam át. Kíváncsi lennék, hogy milyen indítéka volt ennek a táblának a kihelyezésének, miért kellene tolni a biciklit (mert a másként értelmezhető megfogalmazástól eltekintve gondolom ez akarták közölni).

Baktakék előtt tettem még egy próbát a kék jelzéssel, jobbra letértem az útról, a jelzést követve, de pár tíz méter után ott is egy még nedves földútban folytatódott, úgy hogy visszatértem az aszfaltra. A falu végén aztán egy időre búcsút vettem a túraútvonaltól. Jókora kerülőkkel ugyan tudtam volna érinteni Abaújszolnokot és Felsővadászt, de ugyanúgy vissza kellett volna jönnöm Gagyvendégi felé, mert az erdei utat ilyen körülmények között nem vállaltam volna be. Úgy hogy északnak fordultam, és az Alsógagy, Felsőgagy, Krasznokvajda, Szászfa, Rakaca útvonalon jutottam el Rakacaszendre. Elég unalmas útszakasz volt, egyedül a Rakaca és Rakacaszend közötti, a Rakaca patak mentén kanyargó útszakasz volt látványosabb.

Rakacaszenden találkoztam újra a kék jelzéssel. Itt dilemmáztam egy kicsit, mert a főúton, Szalonna felé elég nagyot kellett volna megint kerülnöm, Tornabarakonytól viszont megint van aszfaltút Bódvarákó felé, ha tehát át tudnék menni Racakaszendről Tornabarakonyba, az sokat segítene. A turistautak.hu térképén megnéztem a szintvonalakat: egy dombon kellett átmenni, erdőn, mezőn, majd megint erdőn keresztül. Viszont csak négy kilométernyi volt a távolság. Gondoltam, kitekerek a falu végéig, legalább lássam, hogy mire számíthatok. Kitekertem. Az eleje nem volt túl meggyőző, de látva, hogy a telefon torony, amit általában egy domb legmagasabb pontjára építenek, nincs olyan sokkal magasabban, úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Nem bántam meg.

Az út eleje füves volt, és elég meredek, lassan haladtam, de hamarosan elértem a földutat, ami itt szerencsére száraz volt. Ez egy rövid erdős részen vitt át, majd kiértem egy lapos, nyitott részre, ahonnan szép kilátás volt a környező tájra, mezőkre, erdőkre, és a távolabbi dombokra. Innen már enyhén lejtett is az út, jól lehetett haladni. Tornabarakony előtt még volt egy fenyőerdő, amin nekem mindig kellemes élmény átmenni, mert a gyanta illata az otthoni tájakat juttatja eszembe. A fenyőerdő után egy meredekebb úton leereszkedve értem be Tornabarakonyba, ahol megtudtam, hogy onnan Párizs egészen pontosan 1627 kilométerre található. A faluban nagyon szépen felújított parasztházakat láttam, de nem tudom, hogy lakják-e vagy vendégházként üzemelnek. Többnek valamilyen neve is volt, az alábbi az Eperfás, de van Levendulás, Zsályás, Gyöngyvirágos, Rozmaringos is.

Tornabarakonyból Tornaszentandrásra mentem, ahol balra fordulva, földúton jutottam el a Bódvarákói Kőosztályzó rettenetes rozsdakupacához, majd a Esztramos bélyegző helyhez, ahonnan a Rákóczi-barlang túrák is indulnak. Ez már az Aggteleki Nemzeti Part területe, az Esztamos-hegy is az Aggteleki Karszthoz tartozik. Régen vasércet és mészkövet is bányásztak itt, aminek következtében a szigetszerű hegy 380 méteres magassága 320 méterre csökkent. A hegyben a Rákóczi-barlang mellett további barlangok is találhatók, amelyek az Aggteleki- és Szlovák-karszt barlangjaival mind a Világörökség részét képezik.

Épp a barlangtúrák időpontjait böngésztem (20 perccel késtem le az utolsót), amikor egy Land Roveren megérkezett egy parkőr. Üdvözöltük egymást, majd utam iránt érdeklődött. Elmondtam neki, honnan jövök, merre tartok. Érdeklődésemre elmondta, hogy Bódvaszilas után elvileg végig tudnék menni biciklivel a kék jelzésen Jósvafőig, de most már késő, hogy nekiinduljak. A Nemzeti Park területén tilos a sátorozás, tehát nem éjszakázhatok az erdőben. Azt sem ajánlotta, hogy tervemnek megfelelően Bódvaszilas belterületén keressek sátorhelyet, mondván, hogy ilyen szempontból nem túl szerencsés a település etnikai összetétele. Tőle tudtam meg, hogy Bódvarákón ELTÉ-s gólyatábor van, javasolta, hogy esetleg beszéljek velük, hogy a táborban sátorozhassak. Vagy elmegyek a legközelebbi kempingig, ami Aggteleken van.

Megköszöntem az infókat, ő elporzott a barlang felé a hegyoldalban, én pedig gondolkodóba estem. Már napközben is agyaltam rajta, hogyan szervezzem át a programomat úgy, hogy beleférjen egy Aggteleki barlang túra, lévén, hogy még nem voltam ott. Viszonylag könnyen eldöntöttem, hogy beáldozom a kéktúra Bódvaszilas és Jósvafő közti részét Aggtelekért.

Bódvarákóra beérve több gólyatáboros csoporttal is találkoztam, az egyik az úton jött szembe, majd sorfalat állva üdvözöltek:

Bele kellett húznom, mert Aggtelek több, mint 20 kilométerre, és jó 200 méterrel magasabban van. Egy darabig a 27-es főúton tekertem, majd letértem róla Jósvafő felé. Itt megint utolért a parkőr, megállt, mondtam neki, hogy Aggtelek mellett döntöttem. Jó döntés, mondta, és elhúzott Szögliget irányába. Nem sokkal később aztán még egyszer megelőzött, üdvözlésként rám dudálva, akkor már ő is Aggtelek felé tartott.

A várakozásaimmal ellentétbe Jósvafőig alig emelkedett az út, jó tempóban tudtam haladni. Nem is nagyon álltam meg, egy két fotót készítettem csak a tájról, illetve a szinpetri papírmalomról, ahol a világ legnagyobb könyve található. Egyszer majd meg kellene nézni, izgalmasan hangzik.

A domboldalban az Aggteleki Nemzeti Park jelképe, a foltos szalamandra

Az emelkedőt, amit Jósvafő előtt vártam, Jósvafő után kaptam meg. A szerpentin első kanyarjából jobbra letérve lehet eljutni a Baradla-barlang jósvafői kijáratához. A kanyar által körbezárt területen egy forradalmi emlékmű áll: "Emlékeztessen ez a hely Jósvafő és Aggtelek lakosainak hősi összefogására, amellyel 1849 február 11-12-én megakadályozták a visszavonuló osztrák hadak Schlick tábornok vezette csapatainak áthaladását a Kőhorgon." - áll a márvány táblán.

Lassan haladtam felfelé. Az út egyharmada környékén elhaladtam a Vöröstói-barlang bejárata felé mutató táblák mellett, ekkor már a majdnem a legmagasabb ponton voltam. Az árnyékok már eléggé hosszúak voltak, ahogy a dombtetőn pedáloztam. Ez a nap kissé hosszabbra sikerült az eredetileg tervezettnél, így amikor befordultam a Baradla-barlanghoz, már csak a lemenő nap narancssárga sugarai világították meg a sziklákat.

A recepcióhoz mentem, ahol első dolgom volt megkérdezni, hogy a parkolóban lévő büfésor mikor zár, tudniillik megint kaja nélkül maradtam. Szinpetriben még láttam nyitott üzletet, de az fel sem merült bennem, hogy ilyen turistás helyen, mint Aggtelek, nem találok nyitott közértet. Hát nem találtam. A büfésor viszont nyitva volt, így miután elintéztem a papírmunkát visszatekertem, és bevágtam egy bablevest és rántott camembert sült krumplival. És mivel már egy kicsit hűvös volt, egy forró teát.

A vacsorát követően visszabicikliztem a kempingbe, egy fa tövébe felhúztam a sátrat, kifeszítettem a szárítókötelet, elmentem mosni, zuhanyozni, majd kiteregettem, és eltettem magam másnapra. Reggel tízkor indul az első csoport a barlangba, a recepciónál pedig azt javasolták, hogy érdemes a pénztár nyitásakor, fél kilenckor odamennem, nehogy beessen egy-két busz, és ne férjek be a létszámba.