Hóban a Hármashatár-hegyen

2019. január 26. 21:25

Másfél évvel ezelőtt, amikor fájó lábbal hazajöttem Sárvárról a Kéktúra első szakaszáról, úgy gondoltam, hogy elfelejtem azon ambíciómat, hogy végigjárjam az útvonalat, és megszerezzem a kitűzőt. Mint tudjátok, utána pár napig pátyolgattam a lábaimat, majd biciklivel 20 nap alatt, valamivel több, mint 1300 kilométert tekerve végigjártam az útvonalat, illetve ahol azt biciklivel ilyen-olyan oknál fogva járhatatlannak ítéltem, ott a közelében futó erdei, mezei vagy akár műutakat. Ám maradt bennem némi hiányérzet, mert míg az unalmas szakaszokon kerékpárral elég gyorsan túl lehetett lenni, sok igazán izgalmas szakasz, jellemzően a szép kilátással rendelkezők, kimaradtak, mert felpakolt túrabiciklivel számomra nem voltak megközelíthetők. Akkor úgy gondoltam, hogy majd ezekre a helyekre visszamegyek egy-egy hétvégén.

Nemrégiben aztán a kezembe került az OKT füzetem. Belelapoztam, nézegettem az első szakasz már meglévő pecsétjeit, és arra gondoltam, hogy mégiscsak gáz, hogy a blogomat Kék naplónak neveztem el, és végül végig sem csináltam a túrát (úgy igazából, szabályszerűen). És akkor úgy döntöttem, hogy lazán, ahogy időm engedi, egy-két napos túrákként, mégiscsak végig fogom járni a Kéket. Havonta, kéthavonta egy szakaszt, ahogy majd kiadja a többi utazós projekt mellett. Without any pressure. Kezdem a legrövidebb szakasszal, hadd szokjon hozzá a lábam fokozatosan az egyre nagyobb távokhoz. És ha már ilyen szép, havas januárunk van, miért ne kezdeném egy havas túrával?

Mosolygós Yeti a hegyen

A hét közepén szóltam Yetinek (a Female-nek, Y-al, nem a male-nek, J-vel, ő úgy tudom, nincs is itthon jelenleg), hogy szombaton túrázok egyet a Budai-hegyekben, ha van kedve csatlakozzon. Azt mondta, hogy jön. És azt is, hogy ha nem baj, hoz még két ismerős lányt. Nem baj, miért is lenne? Aztán szombaton írta, hogy az a kettő mégsem jön, de jön másik két barátnője. Végül vele együtt négyen jöttek, így öten indultunk útnak a Hűvösvölgyből.

Mátyás-király vadaskertjének emlékére

Az útvonal első része elég lightos volt, csak néha próbáltak elgázolni a fentről érkező terepbringások. De végül is ez a szakasz egyben kerékpár útvonal is, csak a hó miatt nem látszott a felfestés, hogy melyik oldalon kell, hogy menjenek a túrázók, és melyiken a kerékpárosok (LOL).

Az Oroszlán-szikla a Glück Frigyes úton

Sok látnivaló nem volt az erdőben, a talaj szép havas volt, de a fákról már leolvadt a hó. Elhaladtunk a repülőtér mellett, amelyen nagy élet volt, elég sokan sífutottak, volt aki kite-al "játszott", a domboldalban szánkóztak, és voltak, akik csak sétáltak, vagy túráztak, ahogy mi is. Az első igazán jó kilátás a Kecske-hegy oldalából nyílt, és a Glück Frigyes-út melletti sziklák is jól néznek ki. Innen már nem volt messze az Árpád kilátó, ahol megpihentünk, a lányok pedig ettek a magukkal hozott finomságokból.

Árpád-pihenő

Árpád-kilátó

Én ekkor még nem voltam éhes, ugyanis amíg vártam a társaságra, megettem egy lángost a Hűvösvölgyi-végállomásnál. A lángosost még abból az időből ismerem, amikor a Haller utcában dolgoztam, és a Shell kúttal szemben volt egy gyroszos büféje, ahova gyakran jártunk ebédelni. Aztán elköltözött a munkahelyem, és amikor két éve kijöttem a Hűvösvölgybe, hogy felvegyek pár snittet a túrám előzeteséhez, örömmel fedeztem fel az ismerős arcot. Emlékeztem, hogy a Haller utcában a zenekarának a posztere volt a kirakatban. Elmondta, hogy mostanában egy másikban, a Stop Party Band-ben dobol, úgy hogy ha finom lángost (hamburgert, palacsintát) ennétek, vagy zenekart kerestek valamilyen buliba, mindkettőt megtaláljátok a Hűvösvölgyi lángososnál.

Na de visszatérve a túrára, az Árpád-kilátónál pihentünk, ettünk egy keveset, majd tovább mentünk. Az ösvény innen leereszkedik Szépvölgybe, majd újra emelkedni kezd a Hármashatár-hegyi kilátó felé. Egy ideig az út szélén haladt, majd visszatért a fák közé. A csúcs közelében aztán jó meredek is lett, úgy hogy eléggé kapkodtuk a levegőt, mire felértünk a Gukler Károly-kilátóhoz, ahova fel is lépcsőztünk. Csak egy csoportkép erejéig maradtunk, mert elég szeles volt odafent.

Az ereszkedés aztán eléggé izgalmasra sikeredett. A hó alatt ugyanis sok helyen jég volt a meredek ösvényen, így többször is a földön találtuk magunkat, akaratunk ellenére. Fától-fáig haladtunk, egyáltalán nem voltunk gyorsabbak, mint felfelé. A Hármashatár-hegy gerincén van egy bemélyedés, oda ereszkedett le az ösvény, majd a másik oldalon megint vissza kellett kapaszkodni a tetőre. Felfelé már megint könnyebben ment, kevésbé csúszott, a sok túrázó miatt a hó már földdel, avarral keveredve jobb tapadást biztosított.

Egy kis spontán hógolyózás

A következő pecsét a Virágos-nyeregben lévő büfé közelében lévő villanyoszlopon van. Megálltunk pecsételni, fotózni, amikor egy meglehetősen bizarr látványon akadt meg a szemünk. Jött egy lány, elegánsnak mondható öltözetben, kisminkelve, oldalán retiküllel - kezében pedig egy láncfűrésszel. Egyedi kombináció, mit ne mondjak. A lány a büféhez ment, ami egyébként zárva volt, letette a láncfűrész a fal mellé, benézett a szomszédos udvarra, téblábolt egy keveset, majd fogta a láncfűrészt, és elindult arra, amerről jött.

Ekkorra már mi is tovább indultunk, innen még 4,7 kilométert kellett mennünk a Rozália-téglagyárig. A Csúcs-hegy oldalában haladtunk, ahonnan már látszott a téglagyár, a solymári út, Üröm és Pilisborosjenő, de az ösvény elég sokat kanyargott a domboldalban, míg végül megpillantottuk a gyárkerítést. Egy ideig még mellette mentünk, immár az aszfalton, a kapunál pedig megtaláltuk a bélyegzőt is. Ez a szakasz hivatalosan itt ért véget, megdicsértem a lányokat, hogy kitartottak a végéig, és még jutalom csokit is fel tudtam nekik és magamnak ajánlani.

A Kéktúra 14. szakaszát tehát letudtam. A két kilátón és a Glück Frigyes szakaszon túl nagyon látványosnak nem mondanám, de nehéznek és hosszúnak sem. És ha már úgy döntöttem, hogy táv szerint növekvő sorrendben veszem sorra a szakaszokat, akkor azt már tudom, hogy a következő az 5. lesz Tapolca és Badacsonytördemic között. Talán már februárban…