Az utolsó teljes nap a főágon felfelé

2021. augusztus 1. 19:33

A péntek húzósnak ígérkezett, mert el kellett érnem az Ordastól 35 kilométerre lévő Dunavecsét, ráadásul Dunaföldvár is útba esett, ahova a legerősebb sodrást jelezték nekem Mohácson.

Dunavecsére beszéltem meg a találkozót Levivel (Asterion) és Vikivel, akik az utolsó utánpótlás csomagomat hozzák le nekem Pestről. Pontosabban azt beszéltük meg, hogy ha kikötök, akkor felhívom, hogy hol vagyok, mert azért nem voltam biztos, hogy meglesz ez a táv. Igaz legfeljebb két-három kilométerrel rövidíthettem volna meg, mert Apostag alatt jó 10-12 kilométeren keresztül nem nagyon tudták volna megközelíteni a partot.

Negyed kilencre készültem el, és toltam el a parttól a kajakot, miután az evezőlapáttal kissé megtisztítottam a kajak környékét a hordaléktól. Talán öt-tíz centit emelkedhetett a Duna az éjjel, és ma lesz a tetőzés is. Az előző bejegyzésben fejtegetett „jó-e vagy sem nekem az ár?” kérdéshez hozzátennék ezúttal egy kis negatívumot. Az áradó Duna sok helyen elárasztotta az ártéren lévő erdőt, fás-bokros sávot. Felfelé evezve én igyekszem minél közelebb evezni a parthoz, a folyó széléhez, ám ezeken a helyeken nyilván nem tudok, nincs értelme bemenni a fák közé. A víz viszont hol befelé, hol kifelé áramlik, ezért a fák mellett haladva figyelni kell ezekre az áramlatokra, mert reagálni kell rájuk. Ellenkező esetben vagy a fák közé fog sodorni, vagy ki, a nagy sodrásba, ami mindkét esetben lassuláshoz, és plusz munkához vezet.

A reggeli tempó jó volt, az első két órás átlagom megközelítette az 5 km/h-t. Túl voltam a tizedik kilométeren, amikor Harta után nem sokkal, egy famentes partszakaszon megpillantottam egy srácot és egy felfújható kajakot. Odaköszöntem magyarul, angolul köszönt vissza. Honnan jössz? – kérdeztem. Németországból. És Te? Erdélyből, Romániából – válaszoltam. Akkor tudsz románul is? - kérdezte. Innen már románul folytattuk, mert természetesen kikötöttem. Ștefan bukaresti. Szabadságon van, elment repülővel Ulmba, ahol vett egy felfújható kajakot, és még pár dolgot, és elindult a Fekete-tengerhez. Dunaszentgyörgy a cél, ahonnan Ricsi és Klaudia indultak március elején felfelé a Dunán. Kérdeztem, hogy nem találkoztak-e véletlenül, de nem, és az én számításaim szerint is úgy nagyjából egy héttel kerülhették el egymást.

Mivel nem volt teljesen képben, elmondtam neki a magyar-szerb, illetve a szerb-román határátkeléssel kapcsolatos tudnivalókat, majd eszembe jutott, hogy nekem már nem fog kelleni a szerb SIM-kártya, amin még lehet pár giga internet, úgy, hogy azt is odaadtam neki. Egy német száma volt, mert az első napokban a telefonját beleejtette a Dunába, és valahogyan nem csak a telefon, hanem a SIM is használhatatlanná vált.

Közben ő is induláshoz készülődött, én is feltöltöttem a fém palackomat vízzel, és elköszöntünk, kölcsönösen jó utat kívánva egymásnak.

A második etap kicsit hosszabbra sikeredett, tizenhárom kilométer után pillantottam meg egy kempinget a parton. Gondoltam megnézem, hátha van büfé is, úgy, hogy kikötöttem. Egy nagyobb, padokkal telerakott sátorhoz mentem, de ott felvilágosítottak, hogy az egy magán buli, de kicsivel feljebb, a beton placcnál van rendes büfé. Odamentem hát, az volt a Dudás Vendéglő. A felsorolt választékból a kecskepörköltet kértem kovászos uborkával, és a vendéglős lánytól azt is megtudtam, hogy Solton vagyok. Pontosabban Solt dunai strandján, mert a település úgy két kilométerrel beljebb van.

A pörkölt finom volt, de este kiderült, hogy ezzel kicsit keresztülhúztam Viki számításait. Mindenképp szeretett volna meleg ételt hozni nekem, és mivel eddig pizzákat és rántott sajtokat posztoltam, ő is pörköltet készített. Pontosabban pörköltet is, mert Solt után üzentem, hogy a kecskepörkölt után megelégszem négy-öt lekváros palacsintával is úgy, hogy azt is sütött gyorsan. Persze estére már jócskán leeveztem a déli pörköltet, így nem esett nehezemre a Vikiéből is falatozni.

Dunaföldvárnál helyes volt az előrejelzés, valóban felerősödött a sodrás, olyannyira, hogy még kétségeim is támadtak azzal kapcsolatban, hogy elérem-e Dunavecsét. De aztán visszatértem a már bevált stratégiához, egyszer jussak túl Dunaföldváron, és utána majd meglátom, hogy alakulnak a viszonyok. A város után visszaállt a jó 4-5 km/h-s tempó, és ugyan akadt egy-két trükkösebb sarkantyú, elég jól tudtam haladni. Olyannyira, hogy fél hétkor már kikötöttem a dunavecsei parton, nem sokkal a Pentele-híd felett. Padok, hinta, közcsap és még vécé is volt itt, valószínűleg ezt is strandnak használják, amikor nem ekkora a víz. De most is voltak többen a parton, felnőttek, fiatalok, gyerekek egyaránt. Én kieveztem a partra, gyakorlatilag kicsúsztam a fűre, majd egy pad mellett felállítottam a sátramat.

Amíg pakolásztam, megérkezett egy kerékpáros pár is. Franciák voltak, Tours-ból indultak, és Isztambulba tartanak az Eurovelo 6-on. Ők is itt terveztek sátorozni, de aztán nem tudom mi történt velük. Tíz óra körül még odajöttek megkérdezni, hogy mit keresek olyan nagyon az elemlámpával (a fejlámpámat – végül meglett a sátor mellett), de reggel hatkor, amikor kibújtam a sátorból, már nem láttam őket.
Közben befutottak Leviék is. Megvacsoráztunk, beszélgettünk, én pedig kihasználtam az autó jelenlétét, és rádugtam a telefonomat és egy power bank-et. Úgy tűnik, hogy a Kia akkumulátora cserére szorul, mert sikerült annyira legyengíteni, hogy nem akarta megforgatni a motort, amikor Vikiék hazaindultak volna. Gyújtásnyi energia azért maradt még benne úgy, hogy unortodox módszerhez folyamodtunk (katalizátoros autóval nem illik ilyent csinálni), és betoltuk. Meleg volt, a motornak sem volt ideje teljesen kihűlni, úgy, hogy az első kuplung felengedésre beindult. Megköszöntem a barátaimnak az utánpótlás, a pörköltet, palacsintát és a kólákat, amikkel elláttak, és elköszöntünk, azzal, hogy három nap múlva találkozunk Budapesten.

Az előző este még úgy láttam, hogy hétfő délutánra valószínű, hogy Pestre érek. Este aztán megint elővettem a térképet, és rájöttem, hogy a Tassi-zsiliptől mindössze tizenöt kilométerre vagyok, azaz ha az átemeléssel együtt reálisan ebédig végzek, utána még három-négy órát evezhetek az elvileg sodrásmentes Ráckevei-Dunán. És akkor akár már vasárnap célba érhetek.

Reggel kicsit jobban elhúzódott a pakolás, így csak negyed tíz után indultam útnak. Dunaújvárosnál számítottam nagyobb sodrásra, de nem volt vészes. Közben a tetőzés is megvolt, a fákon, bokrokon már látszottak a harminc-negyven centis csökkenés nyomai. A várost elhagyva, túl az első tíz kilométeren, álltam meg az első, rövid szünetre. Onnan elvileg a következő bal kanyarban már a Ráckevei-Duna érkezik, de ez a bal kanyar annyira enyhe volt, hogy fel sem tűnt, és miközben a következőt vizslattam a távolban, egyszer csak ott találtam magam a torkolatnál. Elő kellett vennem a telefonomat, hogy leellenőrizzem, tényleg ott vagyok-e, annyira korainak tűnt. De ott voltam, úgy hogy boldogan beeveztem, majd rövid nézelődést követően a zsilip és az erőmű közötti földnyelven találtam olyan alacsony partszakaszt, ahol a vízben a kajak alá tudtam tenni a kereket, nem kellett kipakolnom. Kicsit sáros volt a part és a gátra felvezető út alsó szakasza is, hiszen tegnap még víz alatt állt. De a kerekek elég nagyok, ahhoz, hogy ez ne okozzon gondot.

Az úton megálltam, hogy körülnézzek, merre tudom majd újra vízre tenni a kajakot. Egy helyi bácsi azt javasolta, hogy jobbra ne is próbálkozzak, mert az általam is látott gyaloghídra, amin át kellene menni, lépcsőn kell fel- és lemenni. Menjek inkább az erőmű oldalára, ott feljebb amúgy sem túl mély a víz, ott biztos találok helyet vízre szállni. Áthúztam hát a kajakot az erőművön, majd a töltés tetején vezető aszfaltúton elmentem a kiszemelt helyig, ahol, mint kiderült, telepített lakókocsik sorakoznak a parton, és már a legelsőnél teljesen jó volt a part a vízre szálláshoz. De nem kapkodtam el, hiszen ebédidő volt, így egy fűzfa árnyékában nekifogtam főzni, majd megebédeltem, mielőtt elindultam volna felfelé a Ráckevei-Dunán.

JÓTÉKONYKODJUNK!

A KMTD Expedíció arra kéri követőit, hogy lehetőségeikhez mérten támogassák a Regőczi István Alapítványt, amely olyan árván maradt gyerekek megsegítésére jött létre, akik a koronavírus járványban vesztették el szüleiket. A szervezet az alábbi adatokkal fogadja az adományokat:

A kedvezményezett neve: Regőczi István Alapítvány a Koronavírus Árváiért
A kedvezményezett pénzforgalmi számlaszáma: 11705084-21448492
Az alapítvány adószáma: 19302599-1-14
A közlemény: saját név + „alapítvány támogatása (KMTD)”