Parâng - megközelítés és első nap

2011. szeptember 4. 00:41

Hosszas egyeztetések után két csoporttal indultunk neki a Parâng-hegységnek 2011. augusztusában. Az egyik csoport (L, K, H, Sz és E) hétfő hajnalban startolt Székelyudvarhelyről, a másik (Á, E, B, K, M és jómagam) kora délutánra szedtük össze magunkat és sikerült útra kelnünk Székelykeresztúrról.

A táborhelyül szolgáló Lotru-völgyi tisztást Segesvár – Nagyszeben – Brezoi – Obârsia Lotrului utvonalon értük el. Obârsia Lotrului után balra kell térni, Rânca (Transalpina) irányába. Az eltérőtől nagyjából három kilométerre, a Lotru-híd előtt, egy balkanyarban megy be jobbra az az erdei út, amely még négy kilométer hosszan járható. Sötétben érkeztünk, de a Cãlcescu-tónál táborozó csapat a hátrahagyott autókkal jelezte a táborozásra alkalmas helyet.

Nem voltunk egyedül a tisztáson, ami, lévén, hogy a korábbi évekhez hasonlítva jóval kisebb volt a csoport, ezúttal nem zavart, sőt adott egy biztonságérzetet. Tekintettel arra, hogy vadkempingről van szó a hegyekben, ez érthető, hiszen Románia vadakban elég gazdag ország és az utóbbi időben állítólag a medvék is elszaporodtak.

Romániában túrázva, főleg ha könnyebben megközelíthető helyeken táborozik az ember egy másik "veszély" is fenyeget: jó eséllyel egész nap hallgathatja az autókból üvöltő manele-t. Szerencsére itt, a tisztáson nem ez volt a helyzet.

A patak mellett találtunk egy zugot, ahova felhúztuk a négy sátrat. Nem volt egyszerű megtalálni a jó (ebben az esetben tűrhető) pozíciókat, mert elég dimbes-dombos volt a vastag fűréteggel borított terület. A tűzgyújtás sem nem volt egyszerű, a sötétben alig találtunk fát. A környéken amúgy is csak fenyőfa volt, ez némi aggodalomra adott okot a következő napok miccs sütés és krumplipaprikás készítés tekintetében.

Keddre egy körtúrát terveztünk. A piros kereszten (ami egyébként az egyetlen ép turistajelzés a környéken – valamiért nem igazán foglalkoztak vele az utóbbi évtizedekben) fel a Cãlcescu tóhoz, onnan tovább a Piatra Tãiatã (Vágott Kő) nyeregbe (2255m) majd vissza a tábor felé, a gerincen, érintve a Piatra Tãiatã (2299m), a Coasta lui Rus (Orosz Bordája) (2301m) és a Gãuri (Lyukak) (2244m) csúcsokat.

Elindulás után, rövid ideig még földúton haladtunk, ám az hamar véget ért és az erdőben folytattuk az utunkat. Nem sokkal később elértük az első komolyabb akadályt, át kellett kelni a patakon. Tekintettel arra, hogy a fölöttünk lévő hegyoldalban lévő tavakból és a számtalan forrásból ez a patak gyűjti össze a vizet, elég széles és bőséges a hozama ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy átugrani. Mivel megpróbáltunk száraz lábbal átkelni, egy ideig fel-alá járkáltunk a parton próbálva felmérni, hogy mely sziklákon, köveken ugrálva kelhetnénk át a beleesés veszélye nélkül. E. jutott át legelőbb, a többiek viszont inkább a patak felett nagyjából egy-másfél méteres magasságban fekvő kidőlt fatörzset vettük célba. Ki négykézláb, ki ülve, ki állva egy másik faággal egyensúlyozva, de végül mind átjutottunk a patakon és folytathattuk utunkat felfelé.

Az egyre gyérebb fás területen kezdett megjelenni az áfonya, ami ilyenkor augusztus elején már javába érik, így lehet lakmározni belőle. Az erdő szintet elhagyva egy nagyobb füves részhez értünk, ahol egy juhnyáj legelészett békésen. Ez egy megszokott kép a hegyekben, nincs is gond velük, csak a juhászkutyákkal kell óvatosan bánni. Nem árt egy pár szót váltani a juhásszal, neki is jól esik és a kutyák is inkább hallgatnak rá.

Érdekes volt látni, hogy míg pár kutya követett, amíg elhaladtunk a nyáj közelében, addig egy másik kerülővel elénk vágott és kicsit odébb, egy kis csermely túlpartján várt. Mivel azonban ott már egyedül volt, társai lemaradtak, végül elsomfordált.

Ezen a szinten, úgy 1800 méter körül, már csak embermagasságú törpefenyők voltak. Az ösvény közöttük vezetett, sokszor mintegy alagútban kellett menni. Nekünk csak kis hátizsákjaink voltak, de a másik csapatnak a nagy túrazsákokkal, sátorokkal, három napi élelemmel nem lehetett egyszerű átmenni ezen a szakaszon.

Nagyjából elindulásunk után két és fél órával megérkeztünk a Cãlcescu tóhoz. Gyönyörű, bokrokkal körbevett mélykék tó, amelyben, mint az alábbi videón is látszik, százszámra úszkáltak a kis pisztrángok.

A hideg vízben jól esett egy kis hűsítő mosdás, csak ne kellett volna utána újra felvenni az izzadt pólót.
Miközben a parton pihentünk, határozott léptekkel E-hez lépett egy arra járó juhász. Az öngyújtó kellett volna neki, elmondása szerint pár órája gyalogol, hogy valamilyen tűzgyújtó szerszámot szerezzen a turistáktól. Mivel ez volt az egyetlen öngyújtónk, azt javasoltuk, hogy az odébb sátorozóknál próbálkozzon, Mikor azonban sikertelenül visszafelé jött, mégis megkapta E. gyújtóját. Nagyon hálás volt és biztosított, hogy sokáig fog emlékezni ránk

A Cãlcescu-tó a nyeregbe vezető ösvényről

A juhászok másik jó barátja a szamár

A pihenő után elindultunk a nyereg felé. Itt már nem találtunk felfestett jelzést, a piros kereszt szerepét kőkupacok vették át. A következő célt, a Piatra Tãiatã nyeregben lévő keresztet láttuk magunk előtt, de nyilván nem lehet egy meredek, sziklás hegyoldalban toronyirányt haladni. Ugyan a laposabb részen nem volt kivehető az ösvény, de a meredekebb emelkedőhöz érve már egyértelműen látható volt, merre kell haladni felfelé. Közben elhaladtunk a Zãnoaga Mare-tó felett, ez azonban messze nem volt olyan szép, mint a Cãlcescu.

A Zãnoaga Mare tó a nyeregbe vezető ösvényről

Felértünk a nyeregbe. A lentről keresztnek látszó valami egy oszlop volt, rajta nyílakkal, amelyek a turista útvonalak irányát jelezte. Nem bántuk volna, ha valami feliratokat is találunk, de a két jelzésen kívül semmi nem volt rajtuk.

Balra a Piatra Tãiatã nyeregben lévő jelzés, jobbra a Piatra Tãiatã csúcs

A Nagy-Parâng csúcs felé néztünk. A másik csoport valahol ott fent lehetett, neki annak megmászása volt a keddi program. A völgyben fehér felhő gomolygott. Felemelkedett egészen a gerincig, de a másik oldalról érkező áramlat visszafordította és ott tartotta.

Balra a Nagy-Parâng csúcs

Egy másik csoport érkezett szemből. Jót szórakoztunk azon, hogy ők is leültek a nyeregben, nekünk háttal, és gyönyörködtek a látványba, amit az az oldal nyújtott, ahonnan mi jöttünk.

A kis pihenő után elindultunk újra felfelé a kék vonal jelzésen. Ezt a legfrissebb turista térképek hiányosként jelölik, de itt még követhető volt.

Először a Piatra Tãiatã csúcsra jutottunk fel, majd a nap legmagasabb pontjára, a Coasta lui Rus-ra. A látvány továbbra is csodálatos. Nyugat felé, alattunk felhők voltak, gyakorlatilag ameddig a szem ellátott. A gerinctől keletre viszont zavartalan volt a kilátás, de a távolban már kezdtek átcsurranni a felhők a táborhelyünk völgye felé.

Tovább haladtunk a Gãuri csúcs felé. Az út nem nehéz, a gerincen a talaj többnyire füves, gyakorlatilag csak az emelkedők jelentik az akadályt. A Gãuri után elvesztettük a kék jelzést. A térkép alapján tudtuk, hogy egy nyugat felé kanyarodó ívet kell megtennünk, így arra indultunk és nem sokkal később E. rá is talált a kék csíkra. Innentől megint követhető volt és nem sokkal később elhagyva a gerincet levitt a hegyoldalon. Egy ideig párhuzamosan haladtunk a gerinccel majd jobbra, egy törpefenyő labirintusba vezetett az ösvény. A labirintus szó szerint értendő, a füves talajon nem látható az ösvény, érzés szerint haladtunk át rajta. B-vel kicsit lemaradtunk a többiektől és sikerült rossz útvonalat választani. A többiek után kiabálva tudtuk belőni, hogy hol lehetnek, majd egy kicsit visszafelé haladva rátaláltunk a helyes útra. Vicces volt, hogy ebben az embermagasságú törpefenyő labirintusban, ahol hallod ugyan a társaid hangját, de nem látod őket, egy földön fekvő köre volt két helyen is felfestve a kék csík. Úgy gondolom, hogy ilyen helyen illene a fák fölé kinyúló oszlopot alkalmazni.

Ezek a köveken lévő kék csíkok voltak az utolsók, amelyekkel találkoztunk. A labirintusból kiérve egy kis domb mögött haladunk, keresve a jelzést. A domb mögül kiérve egyértelművé vált, hogy a jelzés eltűnt. Jobbra tőlünk a völgyben patakok indultak útnak lefelé, majd nem sokkal később eltűntek az erdőbe. Az eredeti terv az volt, hogy a kék jelzést követve elmegyünk a Holuzului nyeregig, majd onnan a térképen jelölt földúton érünk vissza a táborhoz. Mivel azonban a jelzést elvesztettük vagy már ott sem volt, viszont megvolt a tábor pontos koordinátája és az is egyértelmű volt, hogy az alattunk látott patak a tábor felett ömlik a Cãlcescutól jövőbe, úgy döntöttünk, hogy a patak mellett folytatjuk az utunkat. A GPS alapján mindössze 2,6 kilométerre voltunk a sátraktól.

Az erdőbe érve egyre nehezebbé vált az út. A patak egyre mélyebb medret vágott magának, egyre távolodnunk kellett tőle, már ami a magasságot illette. Aztán eljutottunk egy olyan pontra, ahonnan úgy tűnt, nincs tovább. Ösvény eddig sem volt, most viszont egy járhatatlanul meredek rész felett álltunk. B. megcsúszott és a földre esve görcsösen megkapaszkodott egy bokorba, amit nem akart elengedni. A csoport egyik része vissza akart fordulni, de elég sokat kellett volna visszafelé mászni. Lecsúsztam egy nagyjából három méteres ferde sziklafalon egy párkányra, majd azon oldalt haladva találtam egy helyet, ahol a többiek is lejöhettek. Erről a pontról úgy tűnt, hogy tovább lehet menni, de a biztonság kedvéért előre mentem 100-150 métert, hogy valóban úgy van-e. Úgy volt, így a többiek is óvatosan leereszkedtek a meredek részen. Hiába voltunk már kevesebb, mint két kilométerre a sátraktól, az utolsó 100 métert egy óra alatt tettük meg.

Tovább haladva sem lett sokkal egyszerűbb a dolgunk. Egy érintetlen, sűrű erdőben haladtunk, ahol elég gyakran kidőlt fák állták el utunkat. Követtük a patakot, hamarosan már mellette tudtunk haladni, de az sem volt egyszerű. Többször át kellett kelnünk rajta, mert az egyik oldalon nem lehetett tovább menni. Egy ilyen átkelésnél Á-nak sikerült belecsúsznia a patakba. Nem esett bele, de a bakancsok megmerültek. Amikor végül megérkeztünk a földúthoz, persze a patak másik oldalán, akkor neki viszonylag egyszerű volt a döntés, átgyalogolt a patakon. Tudtam, hogy mi a patak ezen partján sátorozunk, az erdei út ugyanis nem sokkal lejjebb egy hídon átmegy a patakon. M-mel elindultunk hát hazafelé, míg a többiek átmentek a patakon. Sajnos később ránk is ez várt, ugyanis járhatatlannak bizonyult az az oldal, ahol elindultunk. Mezítláb keltünk át a patakon. Nem volt kellemes a térdig érő jéghideg vízben a csúszós köveken egyensúlyozva átmenni, de az ilyesmi hozzátartozik az ilyen túrákhoz.

Mindenki megkönnyebbült, amikor visszaértünk a sátrakhoz. A keddi túránk utolsó szakasza nem várt izgalmakat hozott. Valahol talán tanulsága is van, éspedig, hogy nem szerencsés egy ismeretlen erőn csak úgy átvágni, vagy elhagyni a turista jelzést. A dolog csak ott sántít, hogy a turista jelzés hiányos volt, a gerincen továbbhaladva több kilométeres kerülővel jutottunk volna csak vissza a táborhoz és természetesen azt az utat sem ismertük. Az pedig unalmas lett volna, hogy ugyanazon az útvonalon jöjjünk haza, amin felmentünk. Egyetlen veszélyes, vagy inkább kellemetlen pontja volt ennek a kalandnak, az, hogy késő délután volt és ha hosszabb távolságon nehezebb a terep, ránk esteledhetett volna. Ez pedig nem túl kellemes egy vadonban úgy, hogy még az egyetlen öngyújtónkat is egy juhásznak adtuk.