Európa északi peremén

2018. augusztus 17. 20:06

Utunk tizenhatodik napján megérkeztünk Norkappra. Az odavezető út utolsó szakasza lélegzetelállító, a szirtről a mélybe nézni pedig szédítő.

A csütörtök délelőttünk is fotózással, beszámoló írással és pakolással ment el, de legalább itt fizettek arányaiban a legtöbbet a panorámákért. A képek elkészültek, felkerülte a Google Térképre, mi pedig elindultunk utunk legészakibb pontja felé.

Habár a túra tervezgetésénél, és útközben is sokat emlegettem, hogy szívesen megnézném Nordkapp mellett Nordkinnt, erre végül nem kerül sor. itt Lakselv-ben kellett meghozni a végső döntést, hiszen Nordkapphoz a fjord nyugati oldalán, Nordkinnhez a keletin kell lehet eljutni. Nordkapp egy turisztikai célpont, viszont Nordkinn a kontinentális Európa legészakibb pontja (Nordkapp egy szigeten, a Magerøyán található, még ha egy alaguton át is lehet száraz lábbal jutni rá). Nordkinnre viszont csak gyalog (vagy mountain bike-al – találtam ugyanis egy rögzített track-et a Wikiloc-on) lehet eljutni, a túra pedig oda-vissza majdnem ötven kilométer. Ez egy hosszú nap (ami per pillanat itt északon nem lenne gond), viszont Lakselvtől oda és vissza több, mint 400 kilométeres kitérőt jelent, és ha nem akarunk éjszaka vezetni. akkor ez minimum két nap, de inkább három. Mivel ráadásul egy minimális késésünk is van a tervhez képest, úgy döntöttem, hogy megelégszem Nordkappal.

Az este, amikor megérkeztünk, nem tűnt valami szép helynek Lakselv, de amikor elindultunk, láttuk, hogy nem annyira rossz. A fjord mellett húzódó hegyről két vízesés is zubog lefelé, sajnos délelőtt pont árnyékban volt, úgy hogy képet nem tudok mutatni róluk. Aztán szép lassan egyre közelebb került a hegy a tengerhez, és az út nagy részén a sziklás hegyoldal és a tenger között kanyargott az út.

Rénszarvas továbbra is sok van, lassan már csak legyintünk rájuk, annyit láttunk belőlük. Először láttunk viszont fehér rénszarvast, és először láttunk olyant is, hogy a szarvas a zergékhez hasonlóan a meredek sziklafal oldalában legeljen.

Egyébként ilyen békés, vadon élő állatot, amiket ennyire nem zavarnak az autók és emberek, ekkora mennyiségben nem emlékszem, hogy bárhol láttam volna. Talán a korzikai utakon, utak mellett heverésző disznókhoz tudnám hasonlítani, de azok mégsem vadon éltek, és nem is ennyire szépek. A szaharai tevék még egy hasonló jelenség, de azok sem voltak ennyien, és ritkán tartózkodtak az út közelében.

Szóval megszaporodtak a látnivalók. A táj, a tenger nagyon szép, az elszórt, színes faházak nekünk újszerűek, érdekesek. Egy a gond, hogy az út keskeny, a legtöbb helyen nincs felfestve a közepét jelző szaggatott vonal, és a forgalom mellett a szarvasokra is figyelni kell, úgy hogy nekem, sofőrként nehezebb a tájban gyönyörködni. Szerencsére Antal a fényképezőgépével készenlétben ül a jobb egyben, úgy hogy menet közben is meg tudja örökíteni a szebb látnivalókat.

Mindkettőnk számára meglepetés volt, hogy ennyire sokan lakják kontinensünk ezen északi csücskét, és különösen az, hogy ennyi település és ennyi szálláshely (kemping, motel, szálloda) van. Persze, egy olyan helyen, ahol a nyári hónapok alatt több, mint 200.000 turista fordul meg, ez utóbbi nem meglepő, de nem számítottunk ekkora komplexumokra.

A tengerszem és a tenger

Különleges élmény volt áthajtani a Norkapp-alagúton is. A 6875 méter hosszú alagút a a tengerszint felett indul (nyilván), viszon 212 méter mélyre megy le, közúton ritkán látható 10%-os lejtéssel, majd emelkedik újra a felszínre. A motorfék használatára tábla figyelmeztet, nekem a hármas motorfék mellett is fékezgetnem kellett, hogy tartsam a maximálisan megengedett 60 km/h-s sebességet. A Nordkapp felé vezető alagutak (több is van belőlük, de a többiben nincs szintváltozás) érdekessége még az automata fagyásgátló kapuk, amelyek télen lezárják az alagút bejáratait, hogy a víz vagy a fagyos szél bejusson. A kapuk automatikusan nyílnak, amikor jön egy autó, nyáron viszont folyamatosan nyitva tartják őket.

Nem a Nordkapp alagút bejárata, arról nincs fotó

Meglepően sok bringást láttunk, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden elismerésem annak, aki kerékpárral éri el az Északi-fokot. Nem csak a Nordkapp-alagút 10%-os emelkedője a komoly kihívás, hanem az onnan még hátralévő majdnem ötven kilométer szintén jelentős szintbeli különbségei és a viharos szél is. Örvendek, hogy személyesen is ismerhetek olyan embert, aki Budapestről biciklizett el Nordkappra. Aztán utána feleségestől körbebiciklizte a Földet...

A Logan ide is elhozott

Az Északi-fok a várakozásainknak megfelelően valóban nagyon szeles, a belépő pedig borsos, 275 norvég korona egy főre. Ezzel 24 órát lehet tartózkodni a területen, ezt főleg a lakóautós látogatók használják ki, de láttunk egy sátrat is felhúzva.

A sziklában egy jókora látogatóközpontot alakítottak ki, éteremmel, ajándékbolttal, kápolnával, panoráma moziteremmel, kiállító termekkel, fényalagúttal, három szinten, lefelé.

Egy igazi troll Nordkappon

A második világháborúban itt egy komolyabb tengeri csata volt, ennek állít emléket az egyik kiállítás, a másik a Nordkapp történetét mutatja be, amelynek momentumai, így a II. Oscar svéd és norvég király és az első turista (Francesco Negri - 1664) látogatása 3D makettben is láthatók.

Miután a többi turistával egyetemben kifotóztuk magunkat a földgömböt szimbolizáló emlékműnél, visszamentünk az épületbe, hogy együnk valamit. Rápillantottunk a vetítések időpontjára, és mivel tíz perc múlva kezdődött a következő, lementünk a -3. szinten lévő moziterembe. A film a Nordkappot és környékét, és az itteni életet mutatja be végigkövetve a négy szezont. 125 fokos panoráma vetítés, három vetítőgéppel, aminek én sok értelmét nem látom. Szemmel nem lehet befogni, ráadásul nem egy íves felületre, hanem három egymással szöget bezáró vászonra vetítik, és magtörik a kép. Egy sima szélesvásznú vetítés jobb lenne, ha már nem 3D-ben vetítenek. A filmben egyébként nagyon szép, jó zenével, szép képekkel, némi drámával.

A vetítés után felmentünk az étterembe. Kissé elszálltak az árak (ezen nem csodálkozunk), viszont volt az étlapon halleves, és mindkettőnkben felrémlett egy jó kiadós szegedi halászlé képe. Ez jó lesz, mondtuk és megrendeltük. Miközben a levesre vártunk, magyarul szólt hozzánk az egyik pincér lány. Mindkettőnkön a Szintén magyar? feliratú póló volt, amit egy másik projekt kapcsán készítettünk. Előszeretettel hordjuk külföldön, hiszen így már több helyen összefutottunk magyarokkal, akik a pólót látva ránk köszöntek. Ehhez képest ezen a túrán most fordult elő először, annak ellenére, hogy Vilniusban, Rigában, Tallinban és Helsinkiben is ez a póló volt rajtam, amikor a városban mászkáltam.

Valószínűleg nem állhat le beszélgetni a vendégekkel, ezért csak megérdeklődte, hogy honnan jöttünk, és mi is csak annyit tudtunk meg, hogy putnoki. Szerintem kölcsönösen mindannyiunknak jól esett magyar szót hallani Európa ezen fagyos csücskében.

Közben megkaptuk a levesünket, ami enyhén szólva egészen más volt, mint amire számítottunk: egy designerleves, ráadásul DIY (Do It Yourself - csináld magad) tálalásban, azaz levesenként 149 koronáért még nekünk kellett összeönteni a levet a sűrűjével. Mit ne mondjak, jól nem laktunk, de a leves nagyon finom volt.

Ideje volt indulni. Jó lett volna az eltérőig, Olderfjordig visszaérni, de már elég késő volt, ezért még előtte néztünk ki egy kempinget, ami nem az úton, hanem attól úgy két kilométernyire volt. Az eltérőhöz érve azonban azt láttuk, hogy a táblán az össze szállást jelölő piktogram át volt húzva, úgy hogy mentünk is tovább. Én el tudtam volna képzelni a vadkempingezést a tengerparton, hiszen gyönyörű a táj, de aztán én is meggondoltam magam, amikor kiszálltunk lefotózni egy ismeretlen funkciójú plexi iglut (amiben egyébként biztos jól lehetne aludni vagy csillagokat és a tengert nézni), hiszen nagyon erősen fújt a szél.

Végül mégiscsak Olderfjordban kötöttünk ki, ahol kértünk egy faházikót, remélve, hogy reggel a tulaj kéri a panorámákat, és visszajön az ára. Visszajött.