Esős napok gyönyörű tájjal és magyar vendégszeretettel

2018. augusztus 21. 08:47

Kissé összezavarodott a napirendünk az elmúlt pár napban, úgy hogy a részletekből mostanra állt össze egy összefoglaló.

Az Olderfjordi faházikó elég fapados volt. Egy előtér egy sarokfotellel, plusz egy különállóval valamint egy asztalkával, illetve egy hálófülke négy ággyal két szinten (nem az épület volt emeletes, hanem az ágy). WC, zuhany a recepció épületének hátsó részében volt, és a meleg vízért fizetni kellett, mint a Frog Farm Paradise-ban. Ágyneműhuzat nem volt, és mivel a következő kempingben lévő faházikóhoz sem járt, hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy Norvégiában érdemes magával hoznia annak, aki ilyen faházakban szeretne aludni. Vagy alszik a saját hálózsákjában és a saját párnájával, mint ahogy én tettem.

A kempingből, faházikókból és motelből álló komplexum tulajdonosa reggel futott be a recepcióra, és érdekelte a panoráma fotózás, úgy hogy Antalnak megvolt a délelőtti elfoglaltsága. Én beszámolót írtam, este ugyanis fáradt voltam nekifogni, így minden reggelre maradt, nem is végeztem vele az indulásig.

Szemerkélt az eső, amikor bepakoltunk az autóba. Később elállt, egész jó idő lett, de időnként azért áthaladtunk egy-egy zivatar zónán. És ez így volt a következő napon is, a fjordok között, úgy tűnik elég változékony az idő. De, ahogy az ágynemű húzatnál, elég minimális a minta ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le. Az út első szakasza nagyon szeles volt, a fák néhol rendesen meg voltak hajolva a nyomástól. Ráadásul meglehetősen furák. Ezek is nyírfának tűnnek, de alacsonyak és ágas-bogasok, mintha az állandó széltől nem tudnának nagyobbra nőni. Vagy ha már elég nagyok, a szél eltöri őket, és egy oldalhajtásból próbálnak újra megerősödni. Aztán újra, meg újra, mígnem megunják, és elszáradnak.

Egy ideig a szárazföld belsejében haladtunk, majd jöttek a fjordok, és újra meg újra leesett az állunk. pedig ezek még nem is azok a fjordok, amiket képekről ismerünk.

Altában aztán megvolt az első ársokk is. Ebédelni szerettünk volna, első körben egy pékségbe mentünk be körülnézni, de amikor láttuk, hogy az előre csomagolt szendvics négyszer annyiba kerül, mint otthon a benzinkúton, sarkon fordultunk és átmentünk a közeli pizzázóba, azzal, hogy ha már sokba kerül, együnk rendes kaját. A rendes kaja végül Antalnak egy hamburger tál, nekem pedig egy kebab tál lett, egy-egy kólával. Az árat meg inkább hagyjuk. Sajnos mire végeztünk az evéssel, több vendég is jött, így nem láttuk értelmét előhozakodni a fotózással.

Alta után láttuk az első olyan vízesést, amit érdemesnek találtunk arra, hogy megálljunk, és Antal repkedjen egy kicsit körülötte. A felvételt azóta sem láttam, mert késő délután egy olyan kempingnél álltunk meg éjszakázni, ahonnan rá lehetett látni a közeli 64 méter magas helyi vízesésre. A közel végül úgy másfél kilométert jelentett a drón adatai szerint, a tulaj bácsi elmodása szerint pedig úgy 45 percnyi sétával lehet eljutni a vízesés aljához.

A bácsinak is elmondtuk a fotózási lehetőséget, és nagyon hamar bele is egyezett. Ennek tükrében itt is faházat kértünk, és kaptuk meg a pirosat, ami nem a kempingben, hanem a kemping feletti domboldalon lévő háza udvarának végében van, szép kilátással a kempingre, a fjordra és a környező hegyekre. A házikó két szoba - nappali – konyha – fürdőszoba összeállítású, az eddigi legjobb faház, amiben az út során laktunk (a panzió, motel, hotel szobákat nem számítjuk ide)

Úgy nézett ki, hogy reggel, délelőtt az eddigieknél korábban el tudunk indulni, de végül mire mindennel végeztünk épp elmúlt dél. Nagyjából 800 kilométert kellett volna megtennünk a következő két napban, hogy vasárnap estére Sandnessjøen érjünk, ahova egy székelykeresztúri származású ismerős invitált, hogy látogassuk meg. Ezért azt találtuk ki, hogy addig megyünk, amíg nem fáradok el, akár egész éjjel is, aztán reggel keresünk egy helyet, ahol Antal dolgozhat, én pedig az alatt kialszom magam.

A második napon megszaporodtak a vízesések, hihetetlen, hogy mennyi van belőlük itt Norvégiában. A legtöbbnél úgy tűnik, hogy a hegy tetejéről zúdul alá a víz, de nyilván a hegy közelsége miatt nem látjuk a törés feletti fennsíkokat, csúcsokat.

Ezen a napon kompoznunk is kellett, egy egy órás átkelés volt Lodingen és Bognes között. Amikor kikötöttünk, már sötétedett. Norvégiában, főleg északon, télen nagyon sokáig sötét van, így erre fel vannak készülve az autósok. Majdnem minden autón, így a kamionokon és buszokon is erős kiegészítő reflektorok vannak. Egy ilyen reflektorral szerelt régi kombi Merci mögé álltunk be, és kezdetét vette egy két órás üldözéses menet. A Mercis még viszonylag normálisan közlekedett, betartva a sebességlimiteket, utol is ért minket egy kamion. Őt később elengedtem, mégiscsak nagyobb tömeg, jobb, ha elől megy. Ez működött is, amíg a Merci elől volt, de egyszer csak letért, és utána leszakadtam a kamionról, akkor még nem akartam olyan tempót autózni, mint ő. Nem sokkal később utolért egy autóbusz, amit szintén magam elé engedtem. A rövid egyedül haladás alatt rájöttem, hogy az én hosszúfényem elég halvány a ledes fényágyúkhoz képest, és gyorsabban fogunk haladni, ha rátapadok a buszra.

A busz sofőrje a kamionosnál is őrültebb volt, nem egyszer 100-110-es tempóval tudtam csak a közelében maradni. Olyan tempót diktált, hogy a korábban elhúzó kamiont is utolértük. Így értünk be Fauskéba, ahol leszakadtam, mert tankolnom kellett. A benzinkútnál megállapítottuk, hogy majdnem hatszáz kilométert jöttünk, úgy hogy ebben a tempóban túl korán érnénk Sandnessjoen-be. Inkább pihenjünk. A helyi kempingben nem találtunk arra utaló jelet, hogy lehetne sátorozni, úgy hogy kerestünk egy közelebbit. A Rodnes Fjordcamp jónak tűnt. Két óra körül értünk oda. A sorompó le volt engedve, így az autót kint hagytuk, magunkhoz vettük a sátrat, matracot, hálózsákokat és párnákat, és felhúztuk a sátrat a parton, egy másik sátor közelében.

Reggel kilenckor nyitotta recepció, nem is terveztünk sokkal korábban kelni. Sajnos esett az eső, és gyakorlatilag egész nap folytatta. Kifizettük a sátorhelyet, grillkolbászt sütöttünk reggelire, lezuhanyoztunk, majd indultunk tovább. Ezen a napon az út mellett álltunk meg ebédet főzni. Épp jó idő volt, és láttunk egy vízesést egy település mellett, úgy hogy félreálltunk. Főztünk egy paradicsomlevest, és megmelegítettünk a babgulyás konzervet, majd evés után Antal felszállt, és lefotózta-filmezte a vízesést.

Közben újra beborult, mi pedig mentünk tovább. Hol esett az eső, hol nem. Sajnos többnyire, amikor valami jó vízesés mellett haladtunk el, éppen esett. Esett akkor is, amikor a Semska-Stødi természetvédelmi terület mellett haladtunk el, viszont olyan gyönyörű volt a sziklákon bukdácsoló hatalmas víztömeg, hogy meg kellett állnunk. Az eső miatt drónozni nem lehetett, fotózni, telefonnal videózni viszont igen, úgy hogy átkeltem a lengőhídon, és mászkáltam egy kicsit a sziklákon jó ki- meg rálátást keresve, A híd túloldalán, a fák között egyébként egy kijelölt túraútvonal is van, később, valamivel feljebb láttunk egy másik lengőhidat, amin vissza lehet menni az útra, a folyó bal partjára.

Miközben a folyót filmeztem, eleredt az eső. Az esőkabát rajtam volt, így csak az ázott, na meg a bakancsom és a nadrágszáram az erdőben a növényektől. És a telefon, mert a rászerelt mikrofon szélfogó pamacsa, ami a végén úgy nézett ki, mint egy ázott egér. De megérte.

Még egy ideig haladtunk felfelé, a folyó egyre kisebb és kisebb lett, majd el is tűnt, ahogy felértünk a vízválasztó fennsíkra. A Saltfjellet-hegységben voltunk ekkor már egy ideje, Nordland megyében. Ezen a zónán halad át az Északi-sarkkör is, meg is álltunk az emlékműnél, de sajnos ott is esett, és rettenetesen fújt a szél, úgy hogy nem időztünk. Körülnéztünk az ajándékboltban, és végre láttunk egy jávorszarvast, a boltban lévő többi kitömött állat között. Sajnos igazihoz továbbra sem volt szerencsénk, és ahogy haladunk dél felé, úgy csökken az esélye is a találkozásnak.

Tovább haladva immár lefelé mentünk. A kis patakocskákból pedig rövid időn belül itt is jókora folyó lett, de ez már sokkal nyugodtabban folyt a fjord felé, mint az észak felé folyó társa. Ezen a szakaszon egyébként dolgoznak, szélesítik az utat, új alagút is épül.

Mo i Ranánál dönteni kellett, jobbra, vagy balra megyünk. Jobbra rövidebb, távolságban nem volt nagy különbség, de jobbra, a fjord északi oldalán kompozni kellett, és erre is és arra is volt fizetős útszakasz. Pár napja beregisztráltam az autót az epcplc.com oldalon. Ez elvileg azért hasznos, mert itt fel lehet tölteni az autó forgalmiját, így például a valós környezetvédelmi besorolás szerint kell majd az útdíjakat fizetni. Elvileg online lehet követni, hogy hol mennyi útdíj tartozás keletkezett, és lehet online fizetni, de én egyelőre nem láttam semmilyen ilyen bejegyzést. Helyiek mondták, hogy ne aggódjak, lesz, de az is lehet, hogy pár hónap múlva.

Szóval a kompos részt választottuk, mert így kisebb szakaszon kell majd oda-vissza menni Sandnessjoen felé. A fjord mellett haladva láttuk, hogy nagyon hullámos a víz, és éreztük a szelet is, mondtam is Antalnak, hogy ez az átkelés lehet hogy nem lesz olyan sima, mint az eddigiek. Arra viszont nem gondoltam, hogy nem fog járni a komp, pedig végül ez a forgatókönyv valósult meg. Öt óra körül már ott voltunk Nesnában, ahonnan, a kompot leszámítva alig 30 kilométer Sandessjoen. Meg is érkezett a komp, csak éppen nem tudott kikötni, állítólag az oldalmotorok nem tudták kompenzálni az erős oldalszelet. Visszahajózott hát Levangba, a rajta lévő autókkal együtt. A tábláról törölték a kompot. Azt javasolta egy autós, hogy jobban járunk, ha körbe megyünk, de ez a körbe itt több, mint 170 kilométert jelentett volna. Nekem ehhez semmi kedvem nem volt, úgy hogy maradtunk. Lássuk csillapodik-e a szél, ha nem, akkor legfeljebb itt alszunk. A következő kompig volt idő, úgy hogy elmentünk a kempingbe, de a tulaj nem volt szimpatikus, és nem csak azért, mert nem kért a panoráma fotózásból. Visszamentünk hát a kikötőbe, és beültünk a büfébe vacsorázni, mert közben a következő kompot is törölték. Antal maradt a büfében, amíg a zárásnál ki nem rakták. Én az autóban próbáltam írni. Az utolsó lehetőség közeledett, megint elkezdtek sorba állni az autók. Beálltunk mi is a sorba, szundikáltunk, mígnem eljött az az indulás időpontja, de végül ezt a járatot is törölték.

Ott álltunk Nesnában, a kempingbe egyikünk sem akart visszamenni, úgy hogy mentünk egy kört a városban, hogy szélcsendesebb helyet találjunk. Végül a kikötő mellett, két konténer közé álltunk be az autóval, és ott töltöttük az éjszakát.

Reggel az első komp 6:25-kor kellett induljon. Háromnegyed hatkor keltünk, szélcsend volt, az eső sem esett, úgy hogy beálltunk a sorba. A komp befutott, behajóztunk, elindultunk, és nem sokkal később ki is kötöttünk Levangban, ahonnan már csak egy ugrás Sandnessjoen. A szigetre egy szép hídon lehet átjutni, amit igen érdekesen alakítottak ki. A híd a fjord közepéig tart, ahol egy zátonyra fut ki az út, majd egy 90 fokos fordulóval a sziget felé fordul, és a zátonyokon kialakított töltésen éri el a szigetet.

Szerettünk volna vendéglátónknak vinni egy üveg bort, így betértünk az első üzletbe, amit végigjártunk, de nem találtunk. Kerestünk egy nagyobb boltot, de ott sem volt. Megkérdeztük a pénztárost, hogy miért, felvilágosított, hogy Norvégiában a borokat egy Vinmonopolet nevű hálózatban lehet megvásárolni, a boltban csak sörök vannak. Így hát hosszasan időztünk a sörös polcok előtt, hogy mit is vegyünk. Megszületett a döntés, elmentünk fizetni, erre a pénztáros levette a szalagról a sört, és közölte, hogy sajnos 8 óra előtt nem adhatja el nekünk a sört, majd megkérdezte, hogy első alkalommal vagyunk-e Norvégiában. „Látszik, gondolom...” – válaszoltam.

Enikő a teraszon várt. Szerencsére hétfőn szabadnapos volt, úgy hogy otthon tudott maradni, és délutánra egy szintén magyar baráti házaspár is át tudott jönni, találkozni velünk. Annak ellenére, hogy egy napot töltöttünk Sandnessjoen-ben, én nem mozdultam ki a házból. Antal elment Erzsivel lefotózni a fodrászszalonját, és benéztek a Petter Dass-múzeumba is, míg mi Enikővel beszélgettünk, majd tésztát dagasztottunk. Augusztus 20-a lévén ugyanis azt találtuk ki, hogy kürtőskaláccsal ünnepeljünk, úgy hogy délután előkerült a csomagtartóból a Bake’n’Roll, és nekiálltunk sütögetni. A kalács mindenkinek nagyon ízlett, a tűzijáték kezdetéig nagyjából megsütöttük az összeset. A tűzijáték természetesen a TV-ben ment, és fura volt látni, hogy míg Budapesten már teljes sötétség volt, itt jóformán épp csak elkezdett szürkülődni.

Este megint hozzáírtam pár mondatot a beszámolóhoz, de végezni még mindig nem végeztem vele. Lassan kezd túl hosszú lenni ez a három vagy négy nap egyben, és már arra sem emlékszem, hogy miket írtam az elején. Na majd most átnézem, és a képek kiválogatása is hátra van még...