Koppenhága

2018. szeptember 3. 00:29

Utunk során ez az első város, amelyikből azzal az érzéssel jöttem el, hogy majdnem semmit nem láttam belőle. Pedig azért megnéztem ezt-azt.

Akárhogy variáltam a lehetőségeket, arra jutottam, hogy nem úszom meg a napijegy megvásárlását a dán fővárosban. Pedig az eddig meglátogatottak közül itt a legdrágább 150DKK (21 euró, 6570 Ft). De mivel egy vonaljegy is 84 DKK (11,3 euró, 3680 Ft), hogy Ishøj-ból bejussak a városba, majd visszamenjek a kempingbe (és akkor a városban még nem ültem fel semmire), máris a napijegy tűnt ésszerű választásnak.

A napijegyet automatákból vagy 7-23 trafikokban lehet megvenni, a vásárlástól számított 24 órán keresztül érvényes. Nem kell érvényesíteni az első felszállásnál, mint Helsinkiben, csak meg kell mutatni az ellenőrnek, ha van. A visszafelé tartó vonaton volt (igen, vonaton, mert a napijegy Koppenhága és környéke tömegközlekedési eszközeire érvényes, beleértve a vonatokat is). A kempingekben kis info kártyákat lehet találni, amelyen a koppenhágai látnivalók vannak. Érdemes magunkkal vinni őket, mert néhol akár kedvezményes belépő is vásárolható a felmutatásukkal. Én is magamhoz vettem párat, de az első célpontom mégsem közülük került ki. A Nørreport megállónál szálltam le az elővárosi vonatról (S-tog), onnan pedig némi bizonytalankodás (nem találtam a metró lejáratot) az M2-vel elmentem a Christianshavn megállóig, és a Prinsessegade és Badsmandstræde sarkánál lévő kapun bementem a szabad városba, Christianiába.

Olvastam róla, láttam videókat, talán valamiféle dokumentumfilmet is. Nagyjából olyan mint amilyennek elképzeltem: rendetlenség, össze-vissza tákolt épületek, telegraffitizett falak, és itt-ott marihuána-illat terjeng a levegőben. Főleg a Pusher-street környékén, ahol az utcán beszerezhető a könnyű drog. Az utca felett színes lampionok lógtak, jó fotó téma lett volna, csakhogy a város ezen részén nem veszik jó néven a fotózást, így a csőre töltött turista-fényképezőgép látványára mindenhonnan "No photo!" bekiabálások érkeznek.

Christiania más részein persze lehet fotózni, ezt a lehetőséget néhol marketing eszközként is használják. A szabad város (Freetown Christiania) persze ma már inkább turistacélpont, de továbbra is öndeklarált autonóm városrészként működik, amely státuszt ma már speciális törvény is biztosítja számára. Lakói közt népszerű a jóga és meditáció, sokan kézművesednek, és alkotásaikat árulják a turistáknak. Érdekes volt sétálni egyet a környéken, de nem tetszett, nem az én világom.

Buszra szálltam, és elautóztam a Christianborg Palotához, amely ma a Dán Parlament, a Miniszterelnöki Hivatal és a Legfelsőbb Bíróság otthona. Rácsodálkoztam a palota előtti Holmen csatornán turistákat szállító ultralapos, kabrió, motoros teknőkre, majd elindultam a palota jobb oldalán a csatorna mellett.

Itt kezdtem először azt érezni, hogy fogalmam sincs merre kellene mennem, egy csomó látni- és fotózni való van, és csak töredéküket lesz esélyem megnézni. Ettől a gondolattól nyomasztva tébláboltam egy keveset a palota melletti téren, aztán elindultam a Márvány-templomhoz. Ami a térképen közelinek tűnt, kiderült, hogy nem is volt annyira az, ez pedig még egy kicsit ráerősített az előbbi érzésre, hogy Koppenhága nagy, képtelenség lesz sok mindent megnézni egy fél nap alatt. Pedig csak harmad annyian lakják, mint Budapestet, és területe is csak negyedakkora.

A Márvány-templom (más néven Frederik-templom) Koppenhága Frederiksstaden negyedében található, amely V. Frederik uralkodása alatt épült a 18. század második felében és Európa egyik legfontosabb rokokó stílusgyűjteménynek számít. Ennek a templomnak van a legnagyobb kupolája Dániában, 31 méter az átmérője.

A Márvány-templom kijárata a Frederikgade-ra néz, ezen átsétálva a királyi palota-együtteshez jutunk, de ezen a tengelyen található a koppenhágai Opera is a csatorna túloldalán. Az Amalienborg a dán királyi család lakhelye. Valójában négy palotából áll, amelyek egy teret ölelnek körül, amely közepén V. Frederik lovasszobra áll. Amikor odaértem épp őrségváltással próbálták elterelni a turisták figyelmét, hogy amíg ők a tér egyik oldalára özönlenek, a királyi konvoj a tér másik oldalán zavartalanul kihajthasson a palotából. Nekem legalábbis így festett a dolog. Azt nem tudom, hogy a királyi család tagjai ebben a konvojban voltak-e, vagy egy későbbiben, ami a Dán Királyi Színházba tartott, és ami miatt a környék, az útvonal és a színház melletti utcák tele voltak fegyveres rendőrökkel és fekete autókkal.

Az Amalienborgból az öböl felé sétáltam, lőttem pár fotót az Amalie Gardenről, az Operáról, a csatorna partja mellett állomásozó hajókról, köztük a Mira vitorlásról. majd végigmentem a Nyhavn színes házai között is.

Amikor befejeződött az utcák lezárása a királyi konvoj miatt, felszálltam a buszra, és elmentem a Kastellet sarkáig. A Kastellet Wikipédia szerint ez Európa egyik legjobb állapotban fennmaradt erődítménye. A mai napig katonai létesítményként működik, de végig lehet sétálni a piros barakkokkal szegélyezett főutcáján, valamint a bástyákon, amelyekből öt darab van.

A Déli-kapun mentem be, az Északin jöttem ki, mindkettőhöz híd vezet az erődítményt körülvevő vizesárok felett. Jobbra fordulva lehet eljutni a turistáktól ellepett tenger-partra (öböl-partra), ahol mindenki a kövön üldögélő Kis Hableányt akarja fotózni. Koppenhága legismertebb szobrához a vízen is érkeztek a korábban már említett kabrió-teknők, de nekem más kötötte le a figyelmemet, és most gondolkodom rajta, hogy érdekes lett volna megnézni, mennyire billennek meg, amikor az emberek az egyik oldalára tódulnak, hogy lássák a szobrot.

A vízre éppen leszállt egy hidroplán, majd szép lassan a kikötőhöz úszott. A túlparton egy katonai fregatt áll, a HDMS Peder Skram, amelyet a dán királyi haditengerészet használt 1990-ig, most pedig múzeumként látogatható.

Dél felé sétálva készítettem egy képet a park mellett állomásozó hajó jókora mentőcsónakjáról, amit nyugodtan lehetne mentőhajónak is nevezni, majd a St. Alban-templom mellett lévő Gefion-szökőkútról, amit a Carlsberg Alapítvány adományozott a városnak a sörfőzde alapításának 50. évfordulóján.

Közben szépen eltelt az idő, és mivel ma még el kellene jutni Gedserig (a kompátkelés Németországba már nem fog beleférni), az Østerport (Keleti-pályaudvar) felé vettem az irányt. A pályaudvar körbe van barikádozva, emiatt, illetve az angol feliratok hiánya miatt is elsőre nem találtam meg a megfelelő vágányt, ahonnan Ishøj felé mennek az S-tog-ok. A vonaton aztán eszembe jutott, hogy nem vettem bögrét, úgy hogy a központi pályaudvarnál le is szálltam, remélve, hogy ott biztos lesz ajándékbolt. Így is lett, úgy hogy ezt is letudva mentem vissza Ishøj-ba, ahol Antal az Arkennél, a Modern Művészetek Múzeumánál várt.

A múzeum a Tangloppen kempingtől mindössze 600 méterre található. Állandó gyűjteménye mellett időszakos kiállításoknak is otthont ad. A van Gogh kiállítást mindössze két nappal szalasztotta el Antal, hiszen az szeptember elsején kezdődik (és 2019. január 20-ig tart), így meg kellett elégedjen J.F.Willumsen Színek és keretek kiállításával, valamint az Ugo Rondinone bohócaival teli teremmel.

A pályaudvarról a 128-as busszal juthattam volna el a múzeumig, de miután tíz perc után sem jött, felhívtam Antalt, hogy ha rám vár, akkor inkább induljon el, és az állomás mellett találkozunk. A parkolóban volt egy Netto (élelmiszerbolt), és úgyis kellett venni ezt-azt, úgy hogy amíg odaért be tudtam vásárolni.

Ishøjból délnek tartottunk, miután tettünk egy kört, mert az autópályán jutott eszünkbe, hogy nem tankoltunk, világított a lámpa. Utána már nem is mentünk vissza az autópályára, hanem a part melletti úton tartottunk Gedser felé. Ez végül lassúnak bizonyult és a tengerre sem volt kilátás, csak azoknak a házaira, akiknek volt kilátásuk a tengerre, úgy hogy egy idő után mégiscsak az autópályán folytattuk utunkat. Gedserig végül nem jutottunk el, mert az első kempingben, amit megnéztünk, úgy tűnt, hogy lehet érdeklődés a panorámákra. A menedzsert egy óra múlvára ígérték, úgy hogy becsekkoltunk, és kerestünk egy sátorhelyet, az amúgy elég kihalt Falster City Campingben.